Szív és Ész Között: Amikor a Szeretet Nem Elég – Az Én Történetem Gáborral

– Miért nem tudsz végre egy rendes állást találni, Gábor? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak a szívem zakatolását akarta volna túlharsogni. Gábor rám nézett, szemeiben fáradtság és dac keveredett.

– Próbálom, Zsófi, de tudod, hogy nem egyszerű. Két gyerekem van, a volt feleségem folyton pénzt követel, és… – elharapta a mondatot.

– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? Négy éve várok rád! Négy éve hiszek abban, hogy egyszer majd minden rendbe jön! – hangom elcsuklott, de nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget.

A szüleim már régóta ellenezték ezt a kapcsolatot. Anyám minden vasárnap ugyanazt mondta: „Zsófikám, egy ilyen férfi csak bajt hoz rád. Gondolj a jövődre!” Apám csak csendben nézett rám, amikor Gáborról beszéltem, de a tekintetében ott volt az ítélet. Barátaim is sorra elmaradtak mellőlem; úgy éreztem, mintha mindenki hátat fordított volna nekem.

Gáborral az egyik budapesti könyvtárban ismerkedtünk meg. Akkor még csak annyit tudtam róla, hogy szeret olvasni és viccesen tud beszélni a legkomolyabb dolgokról is. Aztán jöttek a részletek: két gyerek, egy válás, albérletből albérletbe költözés, alkalmi munkák. De én hittem benne. Hittem abban, hogy ha elég szeretetet adok neki, akkor majd képes lesz újra talpra állni.

Az első évben minden új volt és izgalmas. A Margitszigeten sétáltunk, olcsó borokat ittunk a Duna-parton, és arról álmodoztunk, hogy egyszer lesz egy közös lakásunk. De ahogy telt az idő, a valóság egyre nehezebben hagyta magát kizárni.

A gyerekei, Bence és Lili, gyakran nálunk aludtak hétvégén. Szerettem őket, de mindig éreztem azt a feszültséget, amit Gábor volt felesége okozott. Egyik este például váratlanul megjelent nálunk:

– Gábor, hol van a pénz? A gyerekeknek új cipő kell! – kiabálta az ajtóban.

Én csak álltam ott, mint egy idegen a saját otthonomban. Gábor próbált nyugtatni mindenkit, de végül mindketten sírva fakadtunk.

A második évben már egyre több volt a veszekedés. A pénz mindig kevés volt, Gábor pedig egyre inkább bezárkózott. Volt olyan hónap, amikor én fizettem mindent: lakbért, rezsit, ételt. Egyre gyakrabban kérdeztem magamtól: meddig bírom még?

A harmadik évben elvesztettem az állásomat egy leépítés miatt. Akkor jöttem rá igazán, mennyire bizonytalan az egész életünk. Gábor próbált támogatni – főzött rám, mosogatott –, de közben ő sem talált munkát. Egyik este leült mellém:

– Zsófi, ne haragudj rám… Tudom, hogy nem ezt érdemled.

– Nem haragszom – suttogtam –, csak félek.

A negyedik évben már csak árnyékai voltunk önmagunknak. A barátaim végleg eltűntek mellőlem; anyám már nem is hívott fel. Egyedül éreztem magam Gábor mellett is. Egyik este hosszan néztem magam a tükörben: karikás szemek, fáradt tekintet. Ez lennék én?

Aztán jött az utolsó csepp: Gábort kirúgták az egyik alkalmi munkájából is. Aznap este nem szóltunk egymáshoz. Csak ültünk egymás mellett a kanapén, és hallgattuk az esőt.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz. Ő szó nélkül átölelt.

– Tudtam, hogy egyszer hazajössz – mondta halkan.

Azóta eltelt három hónap. Néha még mindig hiányzik Gábor mosolya vagy az a furcsa biztonságérzet, amit mellette éreztem – annak ellenére is, hogy semmink sem volt biztos. De most már tudom: néha szeretni valakit nem elég ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Vajon tényleg jól döntöttem? Lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?