„Zsófi, tudnál segíteni a nagypapával?” – Egy hívás, ami mindent megváltoztatott

– Zsófi, kérlek, most tényleg szükségem van rád! – hallottam a bátyám, Gábor hangját a telefonban. A hangja fáradt volt, szinte kétségbeesett. – Nem bírom már egyedül a nagypapával. Át tudnál jönni ma este?

A szívem összeszorult. A konyhaasztalon ott hevert a félbehagyott dolgozatom, a háttérben a kislányom, Lili épp a matekházijával küzdött. Mégis tudtam, hogy nincs választásom. Gábor sosem kér segítséget – ha most hív, nagy a baj.

– Persze, megyek – mondtam végül, bár belül forrongtam. Miért mindig én? Miért nem lehet egyszer az ő dolga mindent elintézni?

Aznap este, amikor beléptem nagypapáék régi zuglói lakásába, az idő mintha visszafordult volna. A falakon ugyanazok a megsárgult családi fotók lógtak, mint gyerekkoromban. Nagypapa az ágyban feküdt, arca beesett volt, tekintete zavart. Gábor az ablaknál állt, karba tett kézzel.

– Már megint nem akar enni – mondta halkan. – És egész nap csak rólad beszélt.

Leültem az ágy szélére. – Szia, papa! Itt vagyok. Zsófi vagyok.

A nagypapa rám nézett, mintha keresné bennem azt a kislányt, aki régen voltam. – Zsófikám… te vagy az? – kérdezte remegő hangon.

– Igen, papa. Itt vagyok.

Aznap este minden megváltozott. Gábor és én felváltva próbáltuk megetetni, beszélgettünk vele, de ő csak néha tért magához. Amikor végre elaludt, Gábor kifakadt:

– Nem bírom tovább! Én is dolgozom, van családom… Miért mindig nekünk kell mindent csinálni? Anyuék meg csak hívogatnak vidékről, de ide sose jönnek!

Éreztem a dühét – és magamban én is haragudtam. Anyánk tényleg csak telefonon érdeklődött, apánk pedig évek óta nem is jelentkezett. Minden ránk szakadt: a gondoskodás terhe, a döntések súlya.

A következő hetekben minden napomat átszőtte a feszültség. Munka után rohantam nagypapához, Lilit vittem magammal, Gáborral pedig egyre többet veszekedtünk apróságokon is.

Egy este Lili odasúgta: – Anya, miért kiabáltok mindig Gábor bácsival?

Nem tudtam mit mondani. Talán mert mindketten fáradtak voltunk? Vagy mert sosem beszéltük ki igazán a múltat?

Egyik délután nagypapa hirtelen felült az ágyban és sírni kezdett.

– Bocsássatok meg nekem… annyi mindent elrontottam…

Gábor rám nézett: – Mire gondolsz, papa?

– Hogy nem voltam jó apa… hogy széthullott a család… hogy most ti szenvedtek miattam…

Megszorítottam a kezét. – Nem miattad szenvedünk. Az élet ilyen… De együtt vagyunk.

Aznap este Gábor és én először beszélgettünk őszintén arról, mennyire nehéz nekünk ez az egész. Hogy mennyire haragszunk anyára és apára is. Hogy mennyire félünk attól, mi lesz nagypapával – és velünk.

Aztán jöttek a hétköznapi csaták: orvoshoz vinni nagypapát, gyógyszert kiváltani, fürdetni, etetni… Közben Lili is egyre zárkózottabb lett. Egy este sírva fakadt:

– Anya, félek attól, hogy te is egyszer ilyen beteg leszel…

Öleltem őt és magamban zokogtam. Vajon jól csinálom? Vajon nem veszítem el közben önmagam?

Egyik nap váratlanul megjelent anyánk. Idegesen toporgott az ajtóban.

– Nem tudom nézni ezt tovább! – tört ki belőle. – De én sem bírom már…

Gábor dühösen rávágta az ajtót: – Most jössz? Amikor már minden rajtunk van?

Anyánk sírva fakadt. Életemben először láttam ilyennek.

– Sajnálom… Mindent sajnálok…

Azt hiszem, akkor értettem meg: mindannyian sérültek vagyunk ebben a családban. Mindenki cipel valamit – bűntudatot, haragot, félelmet.

Nagypapa állapota egyre romlott. Egyik éjjel csendben elment.

A temetésen ott álltunk mind: Gábor, anyánk, Lili és én. Csendben fogtuk egymás kezét.

Most itt ülök a régi lakásban és hallgatom az óraketyegést. Vajon másképp alakult volna minden, ha korábban beszélünk egymással? Ha nem csak akkor keresünk egymást, amikor már késő?

Ti mit tennétek másképp? Meg tudtok bocsátani azoknak, akik a legközelebb állnak hozzátok?