„Hagyj békén, apa!” – Egy apa és fia története, akiket a pénz választott el egymástól
– Hagyj már békén, apa! – kiabálta rám Gergő, miközben az ajtót olyan erővel csapta be maga mögött, hogy a fal is beleremegett. Ott álltam a sötét előszobában, kezemben a telefonnal, amelyen pár perccel korábban még a banki ügyintéző hangját hallgattam. Egyetlen hívás, egy örökségről szóló értesítés, és minden megváltozott.
Aznap este, amikor hazaértem a régi családi házba, Gergő már várt rám. Az asztalon ott hevert a levél, amit a közjegyző küldött: édesapám halála után rám szállt a vidéki ház és egy jelentős összeg. Gergő szemei csillogtak – de nem az örömtől vagy a gyásztól, hanem valami más, idegen fénytől.
– Apa, most már tényleg eladhatnánk azt a házat – kezdte rögtön. – Tudod, mennyit érhet? Megvehetném végre azt az autót, amiről mindig álmodtam. Meg persze neked is jutna belőle…
Nem tudtam mit mondani. Az én fiam, akit egyedül neveltem fel, akivel annyi nehézségen mentünk keresztül – most csak a pénzt látta bennem. Hol volt az a kisfiú, aki régen minden este hozzám bújt mesét hallgatni? Hol volt az a fiú, aki sírva jött hozzám, amikor először törték össze a szívét?
– Gergő, ez nem ilyen egyszerű – próbáltam higgadtan válaszolni. – Ez a ház a családunk része. Ott nőttem fel. Nem lehet csak úgy eladni…
– Mindig csak a múlt! – vágott közbe dühösen. – Neked fontosabbak ezek az emlékek, mint én? Soha nem gondoltál arra, hogy nekem is lehetnek álmaim?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem a pénz számít, hanem az, amit együtt átéltünk. De ő már nem hallgatott rám. Aznap este elment otthonról, és napokig nem adott életjelet magáról.
A következő hetekben minden egyes telefonhívásunk veszekedéssé fajult. Gergő egyre többet beszélt arról, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy neki soha semmi nem jött könnyen. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, mintha idegennel beszélnék.
Egyik este váratlanul megjelent nálam. Fáradtnak tűnt, szemei karikásak voltak.
– Apa… – kezdte halkan. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Csak… annyira elegem van mindenből. A munkahelyemen is csak kihasználnak, anyagilag sem állok jól… És te most hirtelen ilyen nagy vagyonnal rendelkezel… Nem tudom kezelni ezt az egészet.
Leültem mellé a kanapéra. Megfogtam a kezét.
– Gergő, én mindig segíteni akartam neked. De nem akarom, hogy csak a pénz miatt keress engem. Szeretném visszakapni azt a fiamat, akit ismertem.
Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Végül Gergő felállt.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre – mondta halkan. – Talán tényleg csak az érdekel mostanában, hogy hogyan tudnék kijutni ebből a gödörből…
Azóta is próbálunk beszélgetni, de valami eltört közöttünk. Minden találkozásunkban ott lappang a feszültség: vajon tényleg szeretjük egymást még? Vagy már csak az anyagiak tartanak össze minket?
A barátaim azt mondják, adjak időt Gergőnek. Hogy majd rájön, mi az igazán fontos az életben. De én minden este azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért lett fontosabb számára a pénz, mint az apja szeretete?
Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat a családokat, akik együtt tudnak nevetni egy vasárnapi ebédnél. Akiknek nem kell attól félniük, hogy egy örökség mindent tönkretesz.
Most itt ülök ebben az üres lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem:
Vajon lehet-e még újraépíteni azt a hidat apa és fia között, amit egyszer már leromboltunk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?