Amikor a fiam, Gergő bejelentette, hogy a régi nyaralóba akar költözni a barátnőjével – Egy anya küzdelme a szeretet és az aggodalom között

– Anya, beszélhetnénk? – Gergő hangja remegett, ahogy belépett a konyhába. A kávé illata keveredett a frissen sült pogácsa melegével, de a szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami fontosat akar mondani.

– Persze, mondd csak, kisfiam – próbáltam mosolyogni, de már előre féltem.

– Dóri meg én… gondolkodtunk rajta, hogy kiköltöznénk a nyaralóba. Tudod, a Balatonhoz. Szeretnénk kipróbálni, milyen együtt élni, távol a várostól. – A szavai halkan, de határozottan csengtek.

Egy pillanat alatt végigfutott bennem minden: a régi nyaraló, ahol gyerekként homokvárat épített, ahol apja még élve tanította úszni. Most meg el akar menni? Egyedül? Dórival? Hogy fogja megoldani? Mi lesz, ha baj van? Mi lesz, ha nem sikerül?

– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Gergő, ez nem játék! Az a ház öreg, nincs rendes fűtés, télen hideg van. És… – elakadtam. Nem akartam kimondani: félek, hogy nem vagy rá felkészülve.

Gergő arca elkomorult. – Anya, huszonhárom éves vagyok. Nem maradhatok örökké itthon. Dóri is dolgozik már, én is találtam állást Siófokon. Meg tudjuk oldani.

A férjem, Laci csak hallgatott az asztalnál. Tudtam, hogy ő is aggódik, de mindig rám hagyja az ilyen beszélgetéseket. A családunkban mindig én voltam az, aki kimondta az igazságot – vagy legalábbis azt hittem.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Túl sokat fogtam a kezét? Túl kevés szabadságot adtam neki? Vagy épp ellenkezőleg: túl hamar engedtem el?

Másnap reggel Gergő már csomagolt. Dóri is átjött, segített neki. A lány csendes volt, de láttam rajta az izgatottságot. Aztán egyszer csak ott állt előttem:

– Kati néni, tudom, hogy aggódik értünk. De tényleg mindent átgondoltunk. Nem akarunk elszakadni maguktól, csak… szeretnénk kipróbálni magunkat.

A hangja őszinte volt. Hirtelen rájöttem: én is voltam ilyen fiatal. Én is akartam valami újat, valami sajátot. De akkoriban minden más volt – vagy csak én látom így?

Laci végül megszólalt:

– Kati, engedd el őket. Ha baj lesz, úgyis hazajönnek.

De én nem tudtam csak úgy elengedni. Megállapodtunk: segítek nekik rendbe hozni a nyaralót, de csak akkor költözhetnek ki, ha minden rendben van.

A következő hetekben együtt dolgoztunk: festettünk, takarítottunk, szerelőt hívtunk a kazánhoz. Közben rengeteget beszélgettünk – néha vitatkoztunk is.

– Anya, miért nem bízol bennem? – kérdezte Gergő egy este.

– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned – sóhajtottam. – Csak… félek. Félek attól, hogy csalódni fogsz. Hogy túl nagyot vállalsz.

– De hát pont ezért kell kipróbálnom! – vágta rá dühösen.

A szívem szakadt meg minden egyes ilyen mondat után. De közben láttam rajta: tényleg felnőtt. Már nem az én kisfiam.

Az utolsó napon együtt ültünk le vacsorázni a régi teraszon. A naplemente narancssárga fénye bevilágította az arcukat. Gergő boldog volt – és én is büszke lettem rá.

Amikor elindultak, könnyek szöktek a szemembe. Laci átölelt.

– Jól csináltad – suttogta.

Most itt ülök egyedül a konyhában. Nézem a régi családi fotókat: Gergő homokozik a Balaton partján, én nevetek mellette. Vajon jól tettem? Vajon hol van az a határvonal anya és nő között? Meddig lehet féltéssel szeretni valakit anélkül, hogy megfojtanánk?

Ti mit tennétek a helyemben? Elengednétek vagy inkább visszatartanátok?