„Miért mindig Zsófi a jobb?!” – Egy anyós, két unoka, és a családi béke keresése
– Már megint Zsófi! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és az anyósom éppen lelkesen mesélte, hogy a sógornőm kislánya, Zsófi már háromévesen szavalni tudta a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot. Az én fiam, Marci, eközben a szőnyegen autózott, és boldogan dudorászott magában. – Tudod, Zsuzsa, Zsófi olyan okos, olyan ügyes! – mondta az anyósom, Margit néni, miközben rám nézett, mintha azt várná, hogy bólogassak. Ehelyett csak összeszorítottam a szám.
Gyerekkoromban azt hittem, a család az a hely, ahol mindig biztonságban vagyok. De mióta férjhez mentem Gáborhoz, rá kellett jönnöm: a család néha harctér is lehet. Margit néni sosem volt gonosz velem, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy Zsófit jobban szereti, mint Marcit. Talán azért, mert Zsófi az ő lánya, Ági gyereke. Anyám szerint ez természetes: „Az anyós mindig közelebb érzi magát a lánya gyerekéhez.” De én nem tudtam beletörődni.
Egyik este Gáborral ültem a kanapén. – Te is észrevetted? – kérdeztem halkan. – Mit? – nézett rám értetlenül. – Hogy anyukád mindig Zsófit dicséri. Mintha Marci nem lenne elég jó neki. Gábor vállat vont: – Anyu ilyen. Ne foglalkozz vele! De én nem tudtam nem foglalkozni vele.
A következő hétvégén családi ebéd volt nálunk. Ági és Zsófi is jöttek. Már az előszobában hallottam Margit nénit: – Nézd csak, Zsófi milyen szépen köszön! Marci bezzeg csak motyog valamit… A gyomrom összeszorult. Ebéd közben Margit néni csak Zsófit faggatta: – És mit tanultál az oviban? Marci közben csendben kanalazta a levest.
Este lefekvés után Marci odabújt hozzám: – Anya, miért szereti nagyi jobban Zsófit? Megállt bennem az ütő. – Nem szereti jobban, csak… csak másképp mutatja ki – hazudtam neki. De magamnak sem hittem el.
Napokig ezen rágódtam. A munkahelyemen is szétszórt voltam. Egyik kolléganőm, Erika odajött hozzám: – Mi baj van? Elmondtam neki mindent. Erika csak bólogatott: – Nálunk ugyanez volt. Anyósom mindig a sógornőm fiát dicsérte. Aztán egyszer leültem vele beszélgetni. Nem volt könnyű, de utána jobb lett.
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg beszélni kellene Margit nénivel? Félek tőle… De nem bírom tovább ezt a feszültséget.
Egy vasárnap délután összeszedtem minden bátorságomat. Margit néni épp teát főzött nálunk. – Margit néni, szeretnék valamit megbeszélni – kezdtem remegő hangon. Meglepődött: – Mi történt? – Az utóbbi időben úgy érzem, hogy Marcit mindig összehasonlítja Zsófival… és ez nagyon bánt minket. Főleg Marcit.
Margit néni először csak nézett rám nagy szemekkel. Aztán halkan megszólalt: – Nem is gondoltam volna… Én csak büszke vagyok mindkettőjükre! De tudod, Ági sokat van egyedül Zsófival, próbálok neki segíteni… Talán ezért beszélek többet róla.
– De Marcinak is szüksége lenne arra, hogy büszke legyen rá a nagymamája – mondtam halkan.
Margit néni elgondolkodott. – Igazad van… Nem akartam megbántani senkit.
Attól kezdve próbált változtatni. Legközelebb, amikor Marci rajzolt egy traktort, Margit néni lelkesen tapsolt: – Micsoda traktor! Hát ezt te rajzoltad? Marci arca felragyogott.
Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Néha még mindig előfordult egy-egy „Zsófi ezt már tudja” megjegyzés, de már nem fájt annyira. Megtanultam: beszélni kell az érzéseinkről, még ha nehéz is.
Egy este anyukámmal telefonáltam. Elmeséltem neki mindent. Ő csak annyit mondott: – Látod? A szeretet nem fogy el attól, ha megosztjuk egymással.
Most már tudom: minden családban vannak nehézségek. De ha őszinték vagyunk egymással, lehet változtatni.
Néha még mindig eszembe jut: vajon hány családban okoz feszültséget az összehasonlítás? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni igazán elfogadni egymást?