A ház a kereszteződésen: Egy anya harca az otthonért és méltóságért

„Nem fogod elvenni tőlem ezt a házat, Ilona néni! Ez az én fiam otthona is!” – kiáltottam, miközben remegő kézzel kapaszkodtam a konyhaasztal szélébe. Az eső dobolt az ablakon, a villámok fényében Ilona néni arca még keményebbnek tűnt. „Ez a ház az én fiamé volt, és most, hogy elment, nekem jár!” – vágta vissza. A kisfiam, Marci, a szobából figyelt minket, nagy barna szemeiben félelem csillogott.

A férjem, Gábor, két hete költözött el egy másik nőhöz. Nem szólt semmit, csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj, de nem bírom tovább.” Azóta minden nap úgy éreztem, mintha egy sötét gödörben lennék. De amikor Ilona néni megjelent a kapuban, és követelte a házat, valami felébredt bennem. Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget.

A faluban gyorsan terjedtek a pletykák. A boltban mindenki suttogott mögöttem: „Láttad, hogy néz ki? Biztos ő kergette el Gábort.” A templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon. Egyedül voltam. Az anyám már régen meghalt, apám vidéken él egy kis tanyán, és csak ritkán tudott segíteni. A barátnőim közül sokan elfordultak tőlem – mintha a válás ragályos lenne.

Ilona néni nem adta fel. Hetente jött ügyvéddel fenyegetőzni. Egyik nap papírokat lobogtatott: „Itt van, tessék! Ez bizonyítja, hogy Gábor örökölte ezt a házat az apjától! Neked semmi jogod hozzá!”

Éjszakánként Marci mellett feküdtem az ágyban, hallgattam a ház nyikorgását és azon gondolkodtam: mi lesz velünk? Hová mehetnénk? A bíróságra kellett mennem, ügyvédet fogadni – pénzünk alig volt. Minden forintot félretettem Marci iskolájára és a rezsire.

A tárgyalóteremben Ilona néni úgy ült velem szemben, mint egy jégszobor. Az ügyvédje hangosan olvasta fel az öröklési papírokat. Az én ügyvédem próbált érvelni: „Az asszony itt nevelte fel a gyermeket, itt éltek együtt tíz évig!” De a bíró arca kifejezéstelen maradt.

Otthon Marci egyre csendesebb lett. Egy este odabújt hozzám: „Anya, ugye nem kell elmennünk innen? Itt nőttem fel… itt van minden játékom.” Megsimogattam a haját és próbáltam mosolyogni: „Nem engedem, hogy bárki elvegye tőlünk ezt a házat.” De belül rettegtem.

Egy nap váratlanul megjelent Gábor. Fáradtnak tűnt, szemében bűntudat csillogott. „Kati… beszélnünk kell.” Leültünk a verandára. „Anyám… túl messzire ment. Nem akarom, hogy Marci az utcára kerüljön.”

„Akkor miért nem állsz ki mellettünk?” – kérdeztem dühösen.

„Félek tőle… mindig is féltem. De most már látom, hogy hibáztam.”

A következő tárgyaláson Gábor végre kiállt mellettem: „A feleségemnek és fiamnak joga van ebben a házban maradni.” Ilona néni arca vörös lett a dühtől. A bíró végül kimondta: „Az ingatlan használati joga az édesanyát illeti meg, amíg a gyermek kiskorú.”

Megkönnyebbülés helyett ürességet éreztem. A házban minden sarokban ott voltak a múlt emlékei: Gábor nevetése, Ilona néni szigorú tekintete, Marci első lépései. Néha azon kaptam magam, hogy órákig ülök a konyhában és csak bámulom a régi családi fotókat.

A faluban lassan elcsitultak a pletykák. Néhányan odajöttek hozzám: „Kati, te erős vagy. Én már rég feladtam volna.” De én tudtam: nem vagyok erős. Csak anya vagyok, aki nem engedheti meg magának a gyengeséget.

Marci most már nagyfiú lett. Néha megkérdezi: „Anya, miért harcoltál ennyit ezért a házért?” Csak annyit mondok: „Mert ez az otthonunk.”

De néha magamban felteszem a kérdést: vajon tényleg megérte ennyit harcolni? Mi marad egy házból, ha annyi könny és harag tapad hozzá? Ti mit gondoltok: az otthon tényleg csak négy fal – vagy valami sokkal több?