Az exem új felesége miatt a fiam lakása is veszélybe került – Vajon meddig tűrjem még?

– Nem igazságos, hogy csak Bence kapott lakást! – Dóra hangja élesen visszhangzott a telefonban, miközben én a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam összeszedni magam a reggeli kávém mellett. – Az én lányomnak is járna valami! – folytatta, mintha én tehetnék arról, hogy a volt férjem, Gábor, úgy döntött, segít a fiunknak.

A kezem remegett, ahogy letettem a bögrét. Nem akartam veszekedni, de Dóra azóta sem hagyott békén, amióta Gábor megvette Bencének azt a kis garzont Zuglóban. Azt hittem, végre minden rendben lesz: Gábor újra nősült, Dóra pedig hozta magával a saját lányát, Lilit. Azt gondoltam, ha már elváltunk, legalább a fiunknak könnyebb lesz az élete. De most úgy tűnt, mindenki csak engem hibáztat.

– Dóra, ez Gábor döntése volt – próbáltam higgadtan válaszolni. – Én nem szóltam bele. Bence már egyetemista, szüksége van egy saját helyre.

– Persze, mert te mindig mindent elintézel neki! – vágott vissza Dóra. – Lili is szeretne külön szobát, de nekünk nincs pénzünk új lakásra! Gábor miért nem gondol rá is?

A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Lili kedves lány, de nem az én gyerekem. Mégis, Dóra minden alkalmat megragadott, hogy éreztessen velem valami bűntudatfélét.

Aznap este Bence is hívott.

– Anya, Dóra megint kiabált velem – mondta fáradtan. – Azt mondta, hogy önző vagyok, mert elfogadtam apától a lakást.

– Ne törődj vele, kisfiam – próbáltam nyugtatni. – Ez nem a te hibád.

De Bence hangjában ott bujkált a bizonytalanság. Tudtam jól: egy válás után minden gyerek azt érzi, hogy ő a hibás. És most még az apja új felesége is ezt sulykolja belé.

Másnap Marika néni, a volt anyósom is felhívott.

– Juditkám, mi ez a cirkusz? Dóra egész nap panaszkodik Gábornak! Azt mondja, te uszítod Bencét ellene!

– Marika néni, én csak szeretném, ha Bence boldog lenne – mondtam elcsukló hangon. – Nem akarok semmi rosszat senkinek.

– Tudom én azt – sóhajtott Marika néni. – De Gábor is kezd ideges lenni. Azt mondja, lehet, hogy eladja azt a lakást inkább.

A gyomrom görcsbe rándult. Hónapokig spóroltunk Bencével az első berendezésekre: használt hűtőszekrény a Jófogásról, IKEA-s kanapé részletre. Most mindez veszélybe került csak azért, mert valaki nem tud megbékélni azzal, hogy az élet nem mindig igazságos.

A következő hétvégén családi ebédet szerveztek Gáboréknál. Már előre féltem tőle. Amint beléptem az ajtón, éreztem a feszültséget: Dóra szúrós tekintettel nézett rám, Lili duzzogva ült a sarokban. Gábor idegesen dobolt az asztalon.

– Judit – kezdte Gábor –, beszélnünk kellene erről a lakásügyről. Dóra szerint nem fair Lili felé.

– És szerinted? – kérdeztem vissza halkan.

– Hát… lehet benne valami – motyogta Gábor. – Nem akarom, hogy Lili úgy érezze, ő kevesebbet ér.

Bence ekkor felpattant.

– Apa! Ez az én lakásom! Én nem kértem Lilitől semmit! Miért kell mindig nekem rosszul éreznem magam?

Dóra rögtön közbevágott:

– Mert önző vagy! És az anyád is az!

Ekkor elszakadt nálam a cérna.

– Elég volt! – kiáltottam. – Nem fogom hagyni, hogy Bencét hibáztassátok azért, mert végre kapott valamit az élettől! Évekig nélkülöztünk! Amikor Gábor elment tőlünk, egyedül maradtam mindennel! Most meg azt várjátok el tőlem és Bencétől is, hogy bocsánatot kérjünk azért, mert végre boldog lehet?

Csend lett. Mindenki rám nézett. Még Marika néni is csak némán törölgette a szemét.

Végül Gábor megszólalt:

– Igazad van… Talán tényleg túlzás volt ezt elvárni tőletek.

Dóra azonban nem adta fel:

– Akkor majd én gondoskodom arról, hogy Lili is kapjon valamit! – mondta dacosan.

Az ebéd után Bence odajött hozzám.

– Anya… félek attól, hogy apa tényleg eladja a lakást. Mi lesz velem?

Átöleltem.

– Nem engedem, hogy elvegyék tőled azt, amiért megdolgoztál és amit megérdemelsz.

Azóta sem múlt el nap anélkül, hogy ne gondolnék arra: vajon meddig kell még harcolnom azért, hogy a fiam boldog lehessen? Hol van az a pont, amikor már nem nekünk kell alkalmazkodni mások irigységéhez és féltékenységéhez?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni azt, hogy mások döntsenek a gyerekeink sorsáról?