72 évesen újra szerelmes lett a nagyapám – Egy szomszédasszony miatt szakadt szét a családunk?

– Hogy tehetted ezt anyu emlékével? – kiáltott rá apám a nagyapámra, miközben a nappaliban álltunk mindannyian, mintha egy rossz színdarabban lennénk. A levegőben ott vibrált a feszültség, a nagymamám fényképe pedig némán figyelt minket a polcról.

Én csak álltam ott, 38 évesen, két gyerekkel a hátam mögött, és nem tudtam eldönteni, kinek van igaza. Nagymama, Ilonka néni, egy éve ment el. Azóta minden megváltozott. A családi ebédek csendesebbek lettek, nagyapám, Lajos bácsi, mintha összement volna. A házban is mintha hidegebb lett volna nélküle.

Aztán egyszer csak bejelentette: „Gyerekek, szeretném, ha megismernétek Gabikát.”

Gabika. A szomszédasszony. Mindig kedves volt, segített a kertben, néha áthozott egy tál levest. De hogy mostantól ő lesz a nagyapám párja? Ez mindenkinek sok volt.

– Ez árulás! – mondta anyám könnyek között. – Hogy tudsz ilyen hamar továbblépni?

Nagyapám csak lehajtotta a fejét. – Nem akarom elfelejteni anyátokat. De nem bírom tovább egyedül. Gabika segít… beszélgetünk, nevetünk… újra érzem, hogy élek.

A család kettészakadt. Apám és anyám hetekig nem szóltak hozzá. Az unokatestvéreim is csak suttogva beszéltek róla: „Lajos papa megbolondult.”

Én viszont láttam rajta a változást. Már nem csak ült a fotelben és bámulta a tévét. Gabikával sétáltak a Duna-parton, együtt ültették a muskátlit az ablakba. Egyszer elcsíptem őket nevetgélni a kertben, Gabika épp leporolta nagyapám válláról a virágföldet.

Egyik este átmentem hozzájuk. Gabika főzött valami isteni paprikás krumplit, nagyapám pedig mesélt – nem csak régi történeteket, hanem terveket is: „Tavasszal elutazunk Hévízre! Gabika még sosem volt ott.”

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg árulás ez? Vagy csak az élet megy tovább?

A családi konfliktusok azonban nem csitultak. Karácsonykor apám kijelentette: „Gabika nem jöhet át az ünnepi vacsorára.” Nagyapám arca megkeményedett. – Akkor én sem jövök.

Aznap este először láttam apámat sírni. – Nem tudom elfogadni – mondta halkan. – Anyád helyét senki sem veheti át.

De Gabika nem akarta átvenni nagymama helyét. Egyszer leült velem egy kávéra.

– Tudom, hogy sosem leszek Ilonka – mondta csendesen. – Csak szeretném boldoggá tenni Lajost. Az embernek szüksége van társra… bármennyi idős is.

Ekkor értettem meg igazán: Gabika nem ellenség. Ő is elvesztette a férjét évekkel ezelőtt. Tudja, milyen az egyedüllét.

A gyerekeim hamar megszerették Gabikát. Sütött nekik palacsintát, megtanította őket sakkozni. Egyre többször hívták: „Gabi mama”.

A család lassan-lassan kezdett megbékélni. Apám először csak biccentett Gabikának az utcán, aztán egyszer együtt ültek le egy padra beszélgetni. Anyám is elfogadta végül: „Ha apád boldog vele… talán nekünk is könnyebb lesz.”

A legmeghatóbb pillanat akkor jött el, amikor nagyapám és Gabika összeházasodtak egy szűk körű polgári szertartáson. Ott álltunk mindannyian: sírtunk és nevettünk egyszerre.

Most már együtt ünnepeljük a születésnapokat, Gabika hozza a híres mákos bejglijét, nagyapám pedig újra mesél – nem csak a múltról, hanem arról is, hogy milyen jó újrakezdeni.

Sokszor gondolok arra: vajon mi lett volna, ha elutasítjuk Gabikát? Ha hagyjuk, hogy nagyapám magányosan öregedjen meg? Talán nekünk is tanulnunk kellett ebből valamit: az élet nem áll meg egy veszteség után sem.

Néha még most is hiányzik nagymama mosolya, de amikor látom nagyapámat Gabika mellett nevetni, úgy érzem, ő is ezt akarná.

Ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok fogadni, ha egy idős szerettetek újra boldog akar lenni valaki mellett? Várom a gondolataitokat.