Amikor a lányom betegsége feltépte a múlt sebeit – Egy apa vallomása a szeretetről és árulásról

– Nem értem, miért nem javul Lenke állapota! – csattantam fel, miközben a kórházi folyosón járkáltam fel-alá. A fehér csempék ridegen verték vissza a hangomat, és minden lépésem egyre nehezebb lett. A feleségem, Zsuzsa, csak némán ült a padon, arcát a kezébe temetve.

Az orvos, dr. Tóth, végül kijött a vizsgálóból. – Sándor, beszélnünk kell – mondta halkan, és a hangjában volt valami, amitől azonnal összeszorult a gyomrom. – A genetikai vizsgálatok… nem egyeznek. Lenke vércsoportja… nem lehet a magáé.

Először nem értettem. Aztán, mint egy villámcsapás, belém hasított a felismerés. – Hogyhogy nem lehet az enyém? – kérdeztem, de a hangom már csak suttogás volt. Zsuzsa felnézett, a szeme vörös volt a sírástól. – Sándor, én… – kezdte, de nem tudta befejezni.

A világ megállt. A kórház falai összenyomtak, a levegő elfogyott. Lenke, a kislányom, akit a karomban ringattam, akinek a homlokára puszit adtam minden este, nem az én vérem.

Aznap este nem mentem haza. A Duna-parton bolyongtam, a város fényei elmosódtak a könnyeimtől. A fejemben csak egy kérdés visszhangzott: Ki vagyok én Lenke számára? És ki vagyok én egyáltalán?

Másnap reggel Zsuzsa várt otthon. – Sándor, kérlek, hallgass meg! – könyörgött. – Nem akartam, hogy így derüljön ki. Egyetlen egyszer hibáztam, még az esküvőnk előtt… De amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, biztos voltam benne, hogy te vagy az apa. Soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha is kiderül.

– És most mit csináljak? – kérdeztem. – Hogy nézzek Lenke szemébe? Hogy mondjam el neki, hogy nem vagyok az apja?

– Te vagy az apja! – zokogott Zsuzsa. – Mindig is az voltál. Ő csak téged ismer, csak téged szeret.

De bennem valami eltört. Napokig csak gépiesen éltem. Munka, kórház, otthon. Lenke egyre gyengébb lett, és minden alkalommal, amikor a kezét fogtam, elöntött a bűntudat és a harag. Harag Zsuzsára, harag a sorsra, és leginkább magamra, amiért nem tudtam eldönteni, mit érzek.

A családunk széthullott. Anyám, amikor megtudta, csak annyit mondott: – Fiam, a vér nem minden. De apád ezt sosem bocsátaná meg.

A barátaim közül többen elfordultak. – Hát, Sanyi, én nem tudom, hogy tudnám ezt feldolgozni – mondta Laci, a gyerekkori barátom. – Én biztos nem maradnék.

De amikor Lenke egy éjjel lázas lett, és a kórházban csak engem hívott: – Apa, félek… – akkor rájöttem, hogy nem számít, mit mondanak mások. Az ő szemében én vagyok az apja. És ez mindennél fontosabb.

A kezelések alatt újra közel kerültünk egymáshoz. Minden este mesét olvastam neki, és amikor elaludt, csak ültem az ágya mellett, és néztem az arcát. Vajon mennyit számít a vér, ha a szeretet igazi? Vajon elég vagyok neki, ha nem az én génjeimet hordozza?

Zsuzsával próbáltuk helyrehozni a házasságunkat, de a bizalom már sosem lett a régi. Végül elváltunk. Lenke velem maradt minden második héten. Az anyagiak nehezen mentek, a lakás kicsi volt, de minden percet kihasználtam, amit vele tölthettem.

Egy nap, amikor már jobban volt, megkérdezte: – Apa, miért sírsz néha, amikor azt hiszed, hogy nem látlak?

Nem tudtam hazudni. – Azért, mert néha félek, hogy elveszítelek. De tudod, hogy mindig szeretni foglak, bármi történjen is.

Most, évekkel később, amikor Lenke már kamaszodik, néha még mindig előjön bennem a régi fájdalom. De amikor rám mosolyog, tudom, hogy helyesen döntöttem. Mert az apaság nem a vérben, hanem a mindennapi szeretetben és törődésben rejlik.

Vajon tényleg jobb tudni az igazságot, mint élni egy boldog hazugságban? Ti mit tennétek a helyemben? Tudnátok ugyanúgy szeretni egy gyereket, ha kiderülne, hogy nem a tiétek?