Húsz év hazugság: Egyetlen telefonhívás mindent lerombolt – A férjem kettős élete a szemem előtt omlott össze

– Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon, miközben a mobilom kijelzőjén egy ismeretlen szám villogott. A hang a vonal másik végén halk volt, de határozott: – Ildikó vagyok. Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de… László, a férjed… ő az én férjem is.

A szívem kihagyott egy ütemet. A nappali sarkában ültem, a gyerekek már aludtak, a tévé halkan duruzsolt a háttérben. Nem értettem semmit. Húsz éve voltunk házasok Lászlóval. Közös életünk volt Szegeden, két gyerekkel, közös barátokkal, közös emlékekkel. És most egy idegen nő azt állítja, hogy ő is László felesége?

– Ez valami rossz vicc? – suttogtam.
– Bárcsak az lenne – felelte Ildikó. – De nem az. Tizennyolc éve vagyunk együtt. Két lányunk van. Budapesten élünk.

A világ megállt körülöttem. A szőnyeg mintái összefolytak a könnyeimtől. László mindig sokat dolgozott, gyakran utazott „üzleti ügyben” Pestre. Mindig azt mondta, hogy csak értünk dolgozik ennyit. Most minden értelmet nyert – csak éppen nem úgy, ahogy hittem.

Aznap éjjel nem aludtam. Újra és újra lejátszottam fejben az elmúlt húsz év minden pillanatát: az első randinkat a Tisza-parton, az esküvőnket, amikor azt mondta: „Örökké szeretni foglak.” Vajon akkor is hazudott? Vagy csak később kezdődött minden?

Másnap reggel László hazaért. A gyerekek örömmel ugrottak a nyakába. Én csak néztem őt, mintha először látnám. Amikor kettesben maradtunk, megkérdeztem:
– Ki az az Ildikó?

László arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.
– Honnan tudsz róla? – kérdezte halkan.
– Tegnap este hívott fel.

Leült a kanapéra, fejét a kezébe temette. – Sajnálom… Nem akartam bántani téged… Nem így terveztem…

– Akkor hogyan? Hogy húsz évig két családot vezetsz? Hogy mindenki előtt színlelsz? Hogy én csak egy vagyok a kettő közül?

A hangom remegett, de nem sírtam. Már nem voltak könnyeim.

László dadogva próbálta magyarázni: „Először csak barátok voltunk Ildikóval… aztán valahogy… nem tudtam véget vetni egyik kapcsolatnak sem… szeretlek titeket mindkettőtöket…”

Nevetnem kellett volna ezen az abszurditáson, de csak ürességet éreztem. Húsz év! Húsz év hazugság! Minden közös karácsony, minden születésnap, minden hétvégi kirándulás mögött ott lapult egy másik élet.

A következő hetekben minden darabokra hullott körülöttem. A gyerekek észrevették, hogy valami nincs rendben. A fiam egyszer megkérdezte: „Anya, apa most már nem szeret minket?” Mit mondhattam volna? Hogy apa két családot szeret egyszerre?

Az anyám sírva hívott fel: „Éva, ezt hogy engedhetted meg? Hogy nem vetted észre?” Mintha az én hibám lenne mindez.

A barátnőim közül sokan elfordultak tőlem – mintha a férjem bűne rám is átragadt volna. Mások sajnálkoztak: „Jaj, szegénykém, hát ilyenek a férfiak…” De egyikük sem értette igazán, milyen érzés elveszíteni mindent, amiben hittél.

László néha próbált beszélni velem. „Adj még egy esélyt! Gondolj a gyerekekre!” De én már nem tudtam ránézni anélkül, hogy ne látnám magam előtt Ildikót és az ő gyerekeit.

Egy este leültem a konyhaasztalhoz, és elővettem egy üres lapot. Felírtam rá: „Ki vagyok én most?” Mert már nem voltam László felesége – legalábbis nem úgy, ahogy eddig hittem. Nem voltam többé az a naiv nő sem, aki vakon hitt a férjének.

Elkezdtem újra dolgozni egy könyvelőirodában. Nehéz volt visszaszokni a munka világába húsz év után, de legalább elterelte a gondolataimat. A gyerekek miatt erősnek kellett maradnom – értük nem omladhattam össze teljesen.

Néha még most is azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Vagy tényleg ennyire jól lehet hazudni húsz éven át?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és próbálom újra összerakni magam. Vajon képes leszek-e valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy jobb végleg lezárni mindent és új életet kezdeni?