Elárult az édesanyám: Egy ellopott örökség és a családi bizalom története

– Hogy tehetted ezt velem, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a nappali sarkában álltam, a kezemben az ügyvédi levelet szorongatva. Az arcomon forró könnyek csorogtak végig, de ő csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a választ.

Az egész egy hideg januári napon kezdődött, amikor elveszítettük apát. A temetés után mindenki azt mondta, hogy mostantól minden rendben lesz, de én már akkor éreztem, hogy valami megváltozott. Anyám, Ilona, egyre zárkózottabb lett, és amikor szóba került az örökség, mindig csak annyit mondott: „Majd megoldjuk, Zsófi.”

Aztán hónapok teltek el. A családi házban egyre feszültebb lett a légkör. A testvérem, Gergő is érezte, hogy valami nincs rendben. Egyik este, amikor anyám elment a barátnőjéhez, Gergővel leültünk a konyhában.

– Szerinted miért nem beszél anya az örökségről? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – válaszoltam –, de valami nem stimmel. Apa mindig azt mondta, hogy mindent igazságosan eloszt majd közöttünk.

Aztán egy nap levelet kaptam az ügyvédtől. A borítékban ott volt minden: apám végrendelete, és egy hivatalos papír arról, hogy az örökség már át lett utalva… de csak anyám nevére. A szívem hevesen vert, miközben újra és újra elolvastam a sorokat. Hogy lehet ez? Miért nem szólt senki?

Aznap este szembesítettem anyámat. Ő először tagadott mindent.

– Ez biztos valami tévedés – mondta idegesen.
– Anya, ne hazudj! Itt van feketén-fehéren! – kiáltottam rá.

Végül megtört. Elmondta, hogy félt attól, hogy Gergő elherdálná a pénzt, és hogy nekem is jobb lesz így, ha minden az ő kezében marad. Azt mondta, csak jót akart nekünk.

– De anya… ezzel mindent tönkretettél! – zokogtam.

A következő hetekben alig beszéltünk egymással. Gergő teljesen magába zárkózott; esténként csak ült a szobájában és bámulta a falat. Én pedig nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: hogyan képes egy anya ilyet tenni a saját gyerekeivel?

A család többi tagja semmit sem sejtett. A nagynéném, Marika néni mindig azt mondogatta: „Ilona olyan erős asszony! Minden terhet elbír.” De én már nem láttam benne azt az anyát, akit gyerekkoromban csodáltam.

Egyik nap Gergő odajött hozzám.

– Zsófi, szerinted mit tegyünk? Pereljük be anyát?

A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Pereljem be a saját anyámat? De hát ő nevelt fel minket! Ugyanakkor úgy éreztem, mintha elárult volna minket – nemcsak pénzügyileg, hanem lelkileg is.

Elkezdtem utánajárni a dolgoknak. Felkerestem apám régi barátját, Lajost, aki mindig segített nekünk. Ő is csak csóválta a fejét.

– Ilona mindig is makacs volt… de hogy ilyet tegyen… ezt nem gondoltam volna róla.

A faluban is elkezdtek pletykálni. Az emberek suttogtak mögöttünk a boltban és a buszmegállóban. Éreztem a tekinteteket a hátamon.

Egyik este anyám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.

– Zsófi… tudom, hogy haragszol rám. De hidd el, csak jót akartam nektek. Nem akartam, hogy széthulljon a család.
– De anya… pont ezzel hullott szét minden! – válaszoltam keserűen.

Azóta sem tudtam megbocsátani neki. Az örökségből semmit sem kaptunk vissza. Gergő végül elköltözött Budapestre; azt mondta, nem bírja tovább ezt a légkört. Én maradtam a házban anyával – két idegenként egymás mellett.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon képes leszek valaha megbocsátani neki? Vagy örökre elveszett köztünk minden bizalom?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?