„Egy unoka elég!” – Amikor a család a legnagyobb akadályod lesz a boldogság felé vezető úton
– Eszter, ezt most komolyan gondolod? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemmel a hasamat simogatva. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, mintha ő is választ várna tőlem erre az abszurd kérdésre.
– Igen, Ilona néni, tényleg babát várok. – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. – Szeretnénk, ha Marci nem lenne egyedül testvér nélkül.
Ilona néni szeme összeszűkült. – Egy unoka elég! Minek még egy? Nem látod, mennyi gond van már most is? Gábor egész nap dolgozik, te meg… hát, te is csak épphogy bírod. Miért akarod ezt csinálni magaddal?
A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágtak volna. Mindig is tudtam, hogy Ilona néni szeret beleszólni mindenbe, de most először éreztem azt, hogy igazán egyedül vagyok. Gábor nem szólt semmit. Csak ült ott, és kerülte a tekintetem.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Marci halkan szuszogott a kiságyában. Vajon tényleg hibát követek el? Tényleg önző vagyok? Vagy csak egyszerűen mások akarják megmondani, hogyan éljem az életem?
Másnap reggel Gábor próbált kedves lenni. – Ne törődj anyámmal – mondta halkan. – Majd megszokja. De a hangjában ott volt valami bizonytalanság, amitől összeszorult a szívem.
Aztán jöttek a hétköznapok. Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon. – Ugye tudod, hogy két gyerekkel már nem lesz időd semmire? – kérdezte egyik délután, amikor Marcit vittem hozzá vigyázni. – És mi lesz, ha beteg leszel? Ki fog segíteni? Gábor dolgozik, én már nem bírom úgy, mint régen…
Éreztem, ahogy egyre jobban elszigetelődöm. A barátnőim közül sokan irigykedtek rám: „De jó neked, hogy ilyen nagy családod lesz!” – mondták. De ők nem tudták, milyen érzés minden nap harcolni azért, hogy elfogadjanak. Hogy ne kelljen szégyellnem magam azért, mert boldog akarok lenni.
Aztán eljött az a nap is, amikor Marci beteg lett. Magas láza volt, egész éjjel virrasztottam mellette. Reggel Gábor munkába ment – „Majd hívj, ha rosszabbul lesz!” –, én pedig egyedül maradtam a félelmeimmel és Ilona néni hangjával a fejemben.
Délután becsöngetett Ilona néni. – Na mi van azzal a gyerekkel? – kérdezte ridegen.
– Még mindig lázas – válaszoltam fáradtan.
– Látod? Egy is sok! Most képzeld el kettővel! – csóválta a fejét.
Valami eltört bennem. – Ilona néni! – mondtam halkan, de határozottan. – Ez az én döntésem. Mi Gáborral úgy döntöttünk, hogy szeretnénk még egy gyereket. Tudom, hogy aggódik értünk, de kérem… ne nehezítse meg még jobban a helyzetünket!
Ilona néni döbbenten nézett rám. Talán először látta rajtam azt az elszántságot, amit eddig mindig elnyomtam magamban.
Aznap este Gábor hazajött és látta rajtam a feszültséget. – Mi történt?
– Megmondtam anyukádnak, hogy ez a mi életünk. És hogy nem akarom többé hallani ezt az állandó kételkedést.
Gábor először csak hallgatott, aztán átölelt. – Büszke vagyok rád – suttogta.
A következő hetekben Ilona néni visszavett a kritikából. Nem lettünk barátok, de legalább már nem kellett minden nap attól félnem, mikor kapom meg a következő beszólást.
A második gyermekem születése után újra előjöttek a nehézségek: fáradtság, pénzügyi gondok, kevés segítség. De valahogy mégis könnyebb volt minden. Mert végre mertem kiállni magamért.
Most itt ülök két alvó gyermekem mellett és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mások akarják megmondani neki, hány gyereke legyen? Hányan érzik magukat bűnösnek csak azért, mert boldogok akarnak lenni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy mások irányítsák az életünket?