Hetvenöt évesen újrakezdtem – Megérte a szerelemért feláldozni a családomat?
– Anyu, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta rám a lányom, Dóra, miközben remegő kézzel tette le a kávéscsészét a konyhaasztalra. A porcelán csilingelése még most is a fülemben cseng. Ott ültem vele szemben, hetvenöt évesen, a szívem egyszerre dobogott izgatottan és fájdalmasan. Azt hittem, örülni fog nekem, hogy végre újra boldog vagyok. Ehelyett csak haragot és csalódottságot láttam a szemében.
– Dóra, kérlek, érts meg! Nem akarok egyedül meghalni. Sándor mellett újra érzem, hogy élek – próbáltam magyarázni, de a hangom elcsuklott. Sándor… Az én Sándorom, akit a nyugdíjasklubban ismertem meg. Ő volt az első férfi férjem halála óta, akire ránéztem, és nem csak az öregséget láttam benne, hanem valami eleven tüzet.
A gyerekeim viszont nem így látták. Dóra szerint Sándor csak a pénzemre hajt. Fiam, Gábor pedig egyszerűen nem szólt hozzám hetekig. Az unokáimat sem láttam azóta, hogy bejelentettem: újra férjhez megyek.
Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban. A falon ott lógtak a régi családi fotók: karácsonyok, születésnapok, balatoni nyarak. Mindegyiken ott mosolyogtam mellettük – akkor még úgy hittem, örökké együtt maradunk. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy áruló.
Sándor más volt. Ő nem kérdezett semmit, csak átölelt, amikor sírva meséltem neki a gyerekeim haragjáról.
– Éva, neked is jogod van boldognak lenni – mondta halkan. – Nem élheted le az életedet mások elvárásai szerint.
De vajon tényleg így van? Egy anya valaha is megszűnhet anya lenni? Vagy mindig csak adnia kell?
Az esküvő napján csak néhány barátunk volt jelen. Dóra és Gábor nem jöttek el. Az unokáim sem. A templomban mégis boldog voltam – legalábbis ezt hittem. Sándor keze meleg volt az enyémben, és amikor kimondtam az igent, egy pillanatra elhittem, hogy minden rendben lesz.
De az élet nem ilyen egyszerű. Az első közös karácsonyunkon üres volt a lakás. Hiába főztem meg Dóra kedvenc mákos gubáját és Gábor kedvenc töltött káposztáját – senki sem jött el. Csak Sándor ült velem szemben az asztalnál.
– Ne aggódj, Éva – próbált vigasztalni –, majd megenyhülnek.
De hónapok teltek el, és semmi sem változott. Egyre gyakrabban néztem meg a telefonomat: hátha írtak valamit. Egy születésnapot sem köszöntöttek fel. Az unokáim ballagására sem hívtak meg.
A faluban is megosztotta az embereket a döntésem. A régi barátnőim közül többen elfordultak tőlem.
– Éva, te mindig is különc voltál – mondta egyszer Marika néni a boltban. – De hogy hetvenöt évesen férjhez mész… Ez már sok!
Sándorral próbáltunk új életet kezdeni: kirándultunk a Mátrában, jártunk színházba Egerbe, még egy balatoni nyaralást is bevállaltunk. De minden örömbe belevegyült valami keserűség: hiányzott a családom.
Egy este Sándor rám nézett:
– Éva, ha miattam vagy boldogtalan…
– Nem miattad! – vágtam rá gyorsan. – Csak… hiányoznak a gyerekeim.
Sándor csendben bólintott. Tudta ő is: vannak sebek, amiket nem lehet begyógyítani.
Egy év telt el így. Egyik nap levelet kaptam Dórától. Rövid volt: „Anyu, ha tényleg boldog vagy, örülök neked. De nekünk idő kell.”
Sírtam egész délután. Nem tudtam eldönteni: örüljek-e annak, hogy legalább írt, vagy fájjon, hogy még mindig távol tartanak maguktól.
Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt. Sándor már alszik a másik szobában. A ház csendes – túl csendes.
Vajon jól döntöttem? Megérte feláldozni mindent egy utolsó szerelemért? Vagy csak önző voltam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon egy anya lehet-e valaha is igazán boldog úgy, hogy közben elveszíti a családját?