Miért nem jön már a nagymama? Egy család csendjének fájdalma – Az én történetem

– Anya, mikor jön át megint a nagyi? – kérdezte Zsófi, miközben a reggeli kakaóját kavargatta. A kanál halkan csilingelt a bögrében, de a szívemben hangosabban zúgott a bűntudat. Hat hónapja nem láttuk Ilonát, a férjem anyját. Hat hónapja nem hallottam a nevetését, nem éreztem a süteménye illatát, és nem láttam, ahogy a gyerekeim boldogan futnak felé az ajtóban.

Nem tudtam mit mondani Zsófinak. Csak annyit suttogtam: – Hamarosan, kicsim. – De magam sem hittem el.

A férjem, Gábor, már hetek óta kerüli a témát. Amikor szóba hozom Ilonát, csak vállat von, vagy elmegy otthonról. Azt mondja, „majd megoldódik”, de én érzem, hogy ez a csend egyre vastagabb falat húz közénk. A gyerekek is érzik. Minden este, amikor lefekszenek, Zsófi és Marci is megkérdezik: „Miért nem jön már a nagyi?”

Az egész tavaly karácsonykor kezdődött. Ilona nálunk töltötte az ünnepeket, mint mindig. De valami megváltozott. Egy apró vita a bejgli töltelékéről, egy félreértett mondat Gábor részéről, és máris ott volt a feszültség. Ilona megsértődött, de akkor még azt hittem, másnapra elfelejti. Nem így lett.

Januárban még hívott minket, de egyre ritkábban. Aztán egyszer csak elmaradtak a telefonok is. Próbáltam keresni, de vagy nem vette fel, vagy röviden elintézte: „Majd beszélünk.”

Egyik este Gáborral összevesztünk. – Miért nem beszélsz anyáddal? – kérdeztem sírva.
– Mert mindig csak kritizál! – vágta rá dühösen. – Soha semmi nem jó neki! Neked sem!
– De a gyerekeknek hiányzik! Nekem is! Nem lehet csak úgy eltűnni az életünkből!
– Akkor hívd fel te! – csattant fel.

Fel is hívtam másnap Ilonát. A hangja fáradt volt és hideg.
– Szia Ilona, szeretnénk látni téged…
– Most nem jó… Majd máskor…
– De a gyerekek…
– Majd máskor, Márta.
Letette.

Hetek teltek el így. A gyerekek rajzokat készítettek neki, amiket sosem tudtunk átadni. Zsófi sírt esténként, Marci dühös lett és elkezdett rosszalkodni az oviban. Az óvónő megkérdezte, mi történt otthon.

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el egy idegennek, hogy egy családot szét tud szakítani egy kimondatlan sérelem? Hogy egy nagymama hiánya olyan űrt hagyhat maga után, amit semmi sem tölt be?

Egyik nap váratlanul becsöngetett hozzánk Ilona nővére, Margit néni.
– Márta, beszélni akarok veled – mondta határozottan.
Leültünk a konyhában.
– Ilona nagyon magányos – kezdte halkan. – Megbántódott karácsonykor. Úgy érzi, hogy már nincs rá szükség nálatok.
– Dehogy nincs! – tört ki belőlem a zokogás. – A gyerekek minden nap kérdezik!
– Akkor miért nem mentek el hozzá? Miért várjátok, hogy ő jöjjön?
– Próbáltam hívni…
– Néha egy ölelés többet ér minden szónál.

Aznap este Gáborral újra beszélgettünk.
– Menjünk el anyámhoz – mondtam.
– Nem akarom megalázni magam előtte.
– De ez nem rólad szól! Hanem a gyerekeinkről! Rólunk!

Végül egy vasárnap reggel elindultunk Ilonához. Az út csendes volt, mindenki feszült. Amikor becsöngettünk, sokáig nem nyitott ajtót. Már majdnem visszafordultunk, amikor végre kinyílt az ajtó.
Ilona ott állt előttünk, szemében könnyekkel.
– Mit kerestek itt? – kérdezte remegő hangon.
Zsófi odarohant hozzá és átölelte.
– Nagyi, nagyon hiányoztál!
Ilona letérdelt és magához szorította őket.

A nappaliban leültünk. Sokáig csak néztük egymást. Végül Gábor törte meg a csendet.
– Anya, sajnálom…
Ilona sírva fakadt.
– Én is sajnálom… Csak azt hittem, már nincs rám szükségetek…
– Mindig szükségünk lesz rád – mondtam halkan.

Azóta újra jár hozzánk Ilona. De a sebek még nem gyógyultak be teljesen. Mindenki óvatosabb lett, minden szó súlyt kapott. A gyerekek boldogok, de én félek: mi lesz legközelebb? Hány család él még ilyen csendben, kimondatlan fájdalmak között?

Néha azon gondolkodom: tényleg ennyire nehéz kimondani azt, ami fáj? Miért hagyjuk, hogy a büszkeségünk elválasszon attól, akit szeretünk? Ti mit tennétek a helyemben?