Egy tanulságos hét: Amikor a házasságom repedései felszínre törtek

– Már megint nincs tiszta pohár? – csattant fel Gábor, miközben a mosogatóban turkált. A hangja élesen visszhangzott a csendes lakásban. Én az asztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze körül. Egy pillanatig csak néztem őt, ahogy bosszúsan keresgél, majd visszafordultam az ablak felé. A szívem hevesen vert – ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: elég volt.

Tizenhárom éve vagyunk házasok. Az első években minden könnyűnek tűnt: közös célok, nevetések, hosszú séták a Margitszigeten. De ahogy jöttek a gyerekek – először Dóri, aztán Bence –, valahogy minden rám szakadt. Gábor dolgozott, én is dolgoztam, de a háztartás, a gyerekek, az orvosi időpontok, a szülői értekezletek… mind az én vállamat nyomták. Eleinte szóltam neki, kértem, hogy segítsen. Mindig azt mondta: „Majd megcsinálom.” De sosem tette.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem magam láthatatlannak. Mintha csak egy robot lennék, aki mindent elintéz – észrevétlenül. Egyik este, amikor már harmadszor hajtogattam össze Gábor ingeit, miközben ő a tévé előtt nevetett egy régi magyar filmen, eldöntöttem: kipróbálok valamit. Egy hétig nem csinálok semmit. Nem mosogatok, nem mosok, nem főzök, nem pakolok el senki után. Meglátjuk, mi történik.

Az első nap még csak enyhe káosz lett. A gyerekek panaszkodtak, hogy nincs tiszta zokni, Gábor pedig morogva keresgélt a hűtőben valami ehetőt. Második napra már mindenhol edények tornyosultak, a fürdőben hegyekben állt a szennyes. Gábor egyre ingerültebb lett.

– Miért nem csinálsz semmit? – kérdezte harmadnap este.
– Miért gondolod, hogy csak nekem kellene? – válaszoltam halkan.
– Mert te vagy itthon többet! – vágta rá.
– Ugyanannyit dolgozom, mint te – mondtam. – Csak én még mindent elintézek itthon is.

A hangom remegett. Gábor arca elsötétült.

– Ez most valami büntetés? – kérdezte gúnyosan.
– Nem büntetés – feleltem. – Csak szeretném, ha észrevennéd, mennyi mindent csinálok.

A következő napokban egyre feszültebb lett a légkör. A gyerekek is érezték: Dóri sírva fakadt reggelente, mert nem találta a kedvenc pólóját. Bence duzzogott az üres uzsonnás doboz miatt. Gábor pedig egyre többször kiabált velem apróságok miatt.

Péntek este volt az igazi robbanás. A konyha úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna benne. Gábor dühösen csapta le a tányért az asztalra.

– Elegem van ebből! – kiabálta. – Ez nem normális! Miért kell ezt csinálnod?
– Mert másképp nem veszed észre! – tört ki belőlem is a feszültség. – Hónapok óta könyörgök neked! Nem látod? Nem érdekel?

Gábor arca eltorzult.

– Én dolgozom egész nap! Nekem is jogom van pihenni!
– És nekem? Nekem nincs jogom? – zokogtam fel.

A gyerekek rémülten néztek ránk az ajtóból. Akkor értettem meg igazán: ez már nem csak a házimunkáról szól. Valami mélyebb repedés húzódik közöttünk.

Aznap éjjel alig aludtam. Gábor a kanapén feküdt, én pedig bámultam a plafont. Vajon hol rontottuk el? Miért lettünk egymás ellenségei? Másnap reggel csendben ültünk egymással szemben.

– Sajnálom – mondta végül halkan Gábor. – Nem gondoltam bele…
– Én is sajnálom – suttogtam vissza. – De nem tudom így tovább csinálni.

Hosszú beszélgetés következett. Először őszintén beszéltünk arról, mennyire fáradtak vagyunk mindketten; arról is, hogy mennyire hiányzik az odafigyelés és az elismerés. Megígérte, hogy változtatni fogunk – együtt.

Azóta próbálunk új szabályokat hozni: közös házimunka-lista került a hűtőre, hétvégente együtt főzünk és takarítunk. Nem tökéletes még semmi, de legalább már beszélünk róla.

Néha még mindig elgondolkodom: miért kellett idáig fajulnia? Miért olyan nehéz kimondani azt, hogy szükségünk van egymásra? Vajon más családokban is így van ez?