Visszautasítottam apámnak a vesémet – rossz lány vagyok? Az én történetem bántalmazásról, bűntudatról és nehéz döntésekről

– Eszter, csak egy vesére lenne szükségem. A lányom vagy! – Apám hangja remegett, de a szeme hideg maradt, mint mindig. Ott ült velem szemben a konyhaasztalnál, ugyanott, ahol gyerekkoromban annyiszor kiabált velem, ahol anyám sírt, ahol a testvéremmel összekapaszkodva vártuk, mikor csap le újra a haragja.

Nem tudtam megszólalni. A kezem ökölbe szorult az asztalon. A szívem hevesen vert, mintha menekülni akarna ebből a lakásból, ebből az egész múltból.

– Eszter, kérlek – mondta újra, most már halkabban. – Az orvosok szerint te lennél a legjobb donor. Nem akarok meghalni.

Azt hittem, soha nem fogom ezt hallani tőle: hogy kér valamit. Hogy nem parancsol. Hogy nem fenyeget. De most ott ült előttem, megtörten, betegesen sápadtan, és én csak néztem rá, és nem tudtam eldönteni, hogy sajnálom-e vagy gyűlölöm.

Gyerekkoromban minden nap rettegtem tőle. Minden apró zajra összerezzentem. Ha túl hangosan csuktam be az ajtót, ha elfelejtettem valamit a boltban, ha rossz jegyet hoztam haza – mindegy volt az ok. Az ütés mindig ugyanúgy fájt. Anyám próbált védeni minket, de ő is csak egy árnyék lett mellette. A testvéremmel, Zsófival sokszor összebújtunk éjszaka a szobánkban, és azt suttogtuk egymásnak: egyszer elmegyünk innen. Egyszer vége lesz.

Tizennyolc évesen tényleg elmentem. Egyetemre mentem Budapestre, albérletbe költöztem, és megfogadtam: soha többé nem engedem közel magamhoz apámat. Anyámat néha meglátogattam vidéken, de apámat csak temetéseken vagy családi ünnepeken láttam – ott is csak annyit beszéltünk, amennyit muszáj volt.

Aztán tavaly anyám meghalt. Egyedül maradt a házban apám. Zsófi külföldön él már évek óta, én maradtam egyedül vele Magyarországon. És most itt ült velem szemben, és azt kérte: adjak neki egy vesét.

– Tudod jól, hogy nem voltam jó apa – mondta hirtelen. Meglepett a vallomása. – De most… most csak te segíthetsz rajtam.

Felnevettem – keserűen, halkan.

– Nem voltál jó apa? Apának sem nevezném azt, amit csináltál velünk! – sziszegtem. – Most meg azt várod tőlem, hogy megmentselek?

– Hibáztam… – próbálkozott.

– Hibáztál? Ez nem egy elrontott vacsora volt! Ez évekig tartó félelem volt! – kiabáltam rá végül.

A szomszédok biztosan hallották. De most először nem érdekelt.

Napokig nem tudtam aludni utána. Zsófit hívtam fel sírva: „Mit tegyek? Ha nemet mondok, mindenki engem fog hibáztatni. Ha igent mondok… mintha elárulnám azt a kislányt, aki voltam.”

Zsófi hangja a telefonban fáradt volt és távoli:

– Eszter… én nem tudok segíteni innen. De ne hagyd, hogy újra ő irányítson! Gondolj magadra is végre!

A munkahelyemen is szétszórt lettem. A főnököm aggódva kérdezte:

– Minden rendben otthon?

Hazudtam: persze, csak fáradt vagyok.

Közben apám minden nap hívott. Üzeneteket írt: „Kérlek.” „Csak te segíthetsz.” „Nem akarok meghalni.”

Egy este leültem a régi családi fotókkal. Néztem a képeket: anyám mosolyogva tartja a tortát a születésnapomon; Zsófi biciklizik az udvaron; apám… mindig komoly arccal néz a kamerába. Vajon valaha is szeretett minket? Vagy csak birtokolni akart?

Végül elmentem hozzá még egyszer. Leültem vele szemben.

– Nem adom oda a vesémet – mondtam ki halkan.

Láttam rajta a döbbenetet, aztán a haragot – ugyanazt a régi villanást a szemében.

– Hogy lehetsz ilyen önző? – kérdezte dühösen.

– Én is ezt kérdeztem tőled egész életemben – válaszoltam.

Felálltam és eljöttem. Azóta sem beszéltünk.

Az emberek azt mondják: család az első. Hogy mindent meg kell bocsátani. De vajon tényleg így van? Meddig tartozunk felelősséggel azoknak, akik bántottak minket? Lehet-e valaha is igazán megbocsátani? És ha nemet mondunk – attól rossz emberré válunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg kötelességünk segíteni annak is, aki tönkretette a gyerekkorunkat?