„Anyósom beköltözött hozzánk, miután megözvegyült – de tényleg ennyire tehetetlen egy 55 éves nő?”

„Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondolod, Gábor!” – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A férjem csak a padlót nézte, ujjai idegesen doboltak a kávéscsészén. „Anyámnak most ránk van szüksége. Apa halála után teljesen összetört.”

A nappaliban Katalin, az anyósom, csendben ült, ölében egy régi fényképalbummal. Néha felsóhajtott, néha halkan szipogott. Mióta Lajos bácsi meghalt – alig három hónapja –, Katalin mintha teljesen elvesztette volna önmagát. Pedig csak 55 éves. Az én édesanyám is ennyi idős, mégis dolgozik, barátnőkkel jár színházba, és néha még engem is alig tudok elérni.

De Katalin más. Ő most minden reggel ugyanabban a köntösben ül a kanapén, és várja, hogy valaki megszólítsa. „Nem bírok egyedül lenni ebben a nagy házban” – mondta Gábornak pár hete telefonon. „Olyan üres minden. Minden Lajosra emlékeztet.”

Gábor persze rögtön felajánlotta: „Gyere hozzánk, anya! Itt mindig lesz társaságod.” Én csak bólintottam akkor – mit is mondhattam volna? De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem: Katalin nem is annyira segítségre szorul, mint inkább figyelemre vágyik.

Az első héten még próbáltam türelmes lenni. Megmutattam neki a környéket, elvittem a piacra, sütöttünk együtt pogácsát. De Katalin mindenben csak a hiányt látta: „Lajos mindig így szerette volna…”, „Lajos ezt biztos jobban csinálta volna…”, „Lajos nélkül semminek nincs értelme…”

Egy este Gáborral próbáltam beszélni erről:
– Szerinted nem furcsa, hogy anyukád ennyire elesettnek mutatja magát? Hiszen egészséges, fiatalos…
– Ruby, ne légy igazságtalan! – vágott közbe Gábor. – Most veszítette el apát. Nem mindenki tudja olyan könnyen feldolgozni.
– De Gábor, anyukád sosem volt igazán önálló! Mindig mindent Lajos bácsi intézett helyette. Most pedig mintha tőlünk várná ugyanezt…

A beszélgetés veszekedéssé fajult. Gábor védte az anyját, én pedig egyre inkább úgy éreztem: két tűz közé kerültem.

A következő napokban Katalin mintha direkt keresné a bajt. Elfelejtette bezárni a bejárati ajtót („Jaj, én már ilyen feledékeny vagyok…”), nem találta a gyógyszereit („Biztos elhagytam valahol…”), és minden apróság miatt Gábort hívta segítségül. Egy este aztán betelt a pohár.

A vacsoraasztalnál ülve Katalin halkan megszólalt:
– Tudjátok, ma egész nap fájt a fejem. Talán valami komoly bajom van…
Gábor rögtön aggódni kezdett:
– Elvigyünk orvoshoz? Hívjak mentőt?
– Nem kell… csak jó lenne, ha valaki mellettem lenne ilyenkor…

Éreztem, hogy forr bennem a düh. Miért kell mindent túlzásba vinni? Miért nem próbál meg egy kicsit önállóbb lenni?

Aznap este leültem mellé a kanapéra.
– Katalin néni, nem gondolt arra, hogy valami elfoglaltságot találjon magának? Klubok vannak a közelben, vagy akár önkénteskedhetne is…
– Ugyan már, Ruby! Mit kezdenék én idegenek között? Nekem csak ti vagytok…
– De mi dolgozunk napközben. Nem lehetünk mindig itthon.
– Tudom… de olyan jó érzés tudni, hogy itt vagytok velem.

A szavai egyszerre voltak meghatóak és nyomasztóak. Vajon tényleg ennyire magányos? Vagy csak fél új életet kezdeni?

Egyik este Gábor későig dolgozott. Katalin a tévét bámulta némán. Én próbáltam olvasni, de nem ment. Végül megszólaltam:
– Katalin néni, nem szeretne beszélgetni arról, hogyan tovább? Hogy mit szeretne igazán?
– Nem tudom… – sóhajtott nagyot. – Néha azt érzem, mintha már nem lenne helyem sehol. A házamban minden Lajosra emlékeztet. Itt pedig… mintha csak vendég lennék.
– De hát itt családtag vagy!
– Az más… Nem akarok terhet jelenteni nektek.
– Nem teher vagy… csak szeretném látni, hogy boldogabb.

Másnap reggel Katalin váratlanul bejelentette:
– Elmegyek sétálni a parkba. Talán beülök egy kávéra is.
Meglepődtem – talán mégis sikerült elültetnem benne valamit.

Ahogy teltek a hetek, Katalin lassan-lassan elkezdett nyitni a világ felé. Néha elment a könyvtárba, néha találkozott régi barátnőkkel. De esténként továbbra is ott ült velünk a kanapén – és már nem csak panaszkodott, hanem mesélt is: fiatalkori szerelmekről, családi ünnepekről.

Gábor végül odajött hozzám egy este:
– Igazad volt. Anyámnak tényleg szüksége volt egy kis lökésre… De azt hiszem, nekem is idő kellett hozzá.

Most már együtt tanuljuk: hogyan lehet újraépíteni az életet veszteség után – és hogyan lehet úgy segíteni valakinek, hogy közben ne váljunk mi is áldozattá.

Néha még mindig elgondolkodom: vajon tényleg ennyire magányosak az emberek 55 évesen? Vagy csak félnek attól, hogy újra kell kezdeniük mindent? Ti mit gondoltok erről?