Amikor valaki nem szeret: Az életem Gáborral és a 15 jel, amit évekig figyelmen kívül hagytam

– Miért nem tudsz egyszerűen csak boldog lenni? – csattant fel Gábor hangja a konyhában, miközben a reggeli kávéját keverte. A kanál csörgése idegesítően visszhangzott a csempéken. Én csak álltam ott, a hűtő ajtajába kapaszkodva, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Még csak hét óra volt, de már megint ugyanaz a fojtogató érzés szorította a torkomat, mint minden reggel az elmúlt években.

Nem tudtam válaszolni. Hogy mondjam el neki, hogy nem vagyok boldog? Hogy minden nap egyre nehezebb elhinni, hogy valaha is szeretett? Hogy már régóta csak két idegen vagyunk egy lakásban, akik ugyanazt az ágyat osztják meg, de egymás gondolatait sosem?

Aztán Gábor elment dolgozni, én pedig ott maradtam a csendben. A lakásban minden tárgy emlékeztetett arra, hogy mennyi mindent próbáltam megmenteni ebben a kapcsolatban. A hűtőre ragasztott gyerekrajzok, a közös nyaralásról készült fényképek – mind-mind egy olyan élet illúzióját őrizték, ami talán sosem volt igazán a miénk.

Az első jelek már az elején ott voltak. Gábor sosem kérdezte meg, hogy érzem magam. Ha beteg voltam, csak annyit mondott: „Majd elmúlik.” Ha örültem valaminek, legyintett: „Ne éld bele magad.” De én akkor még azt hittem, hogy ez csak férfi dolog. Hogy majd idővel változik. Hogy ha elég türelmes vagyok, ha elég szeretetet adok, akkor ő is viszonozni fogja.

Aztán jöttek a mindennapos veszekedések. Először csak apróságokon: ki hagyta nyitva a fürdőszobaajtót, ki felejtette el kivinni a szemetet. Később már mindenből vita lett. A pénzről, a gyereknevelésről, arról is, hogy mikor menjünk anyámhoz vasárnapi ebédre. Gábor mindig azt mondta: „Te túl érzékeny vagy.” Én pedig egyre inkább elhittem neki.

A családja sem könnyítette meg a helyzetet. Az anyóspajtásom, Ilona néni minden alkalommal beleszólt az életünkbe. „Zsuzsi drágám, egy asszonynak tudnia kell alkalmazkodni” – mondta gyakran, miközben gyanakvóan méregette a főztömet. Gábor ilyenkor csak hallgatott vagy épp egyetértően bólogatott. Soha nem állt ki mellettem.

A barátnőim többször is figyelmeztettek: „Zsuzsi, te nem ezt érdemled.” De én mindig mentegettem Gábort. „Sokat dolgozik… Fáradt… Majd jobb lesz.” Egy idő után már szégyelltem panaszkodni is. Úgy éreztem, én vagyok a hibás mindenért.

A legfájdalmasabb az volt, amikor rájöttem: Gábor sosem kérdezi meg tőlem, hogy vagyok. Nem érdekli, mi bánt, mi tesz boldoggá vagy szomorúvá. Ha sírtam, csak annyit mondott: „Ne hisztizz!” Ha örültem valaminek, azt mondta: „Ne csinálj ügyet belőle!”

Egy este aztán minden megváltozott. A gyerekek már aludtak, én pedig csendben ültem a kanapén. Gábor bejött a nappaliba és leült mellém. Egy pillanatig azt hittem, most végre beszélgetni fogunk. De csak elővette a telefonját és elkezdett görgetni valami focimeccset.

– Gábor – szólaltam meg halkan –, szerinted mi van velünk?

Fel sem nézett.

– Semmi különös. Mi lenne?

– Szeretsz még egyáltalán?

Erre végre rám nézett. De a tekintetében nem volt semmi melegség.

– Zsuzsi, ne kezdjük már megint ezt! Felnőtt emberek vagyunk. Nem kell mindig erről beszélni.

Akkor értettem meg igazán: ő sosem fog szeretni úgy, ahogy nekem szükségem lenne rá. Lehetetlen valakit rávenni arra, hogy szeressen.

Azóta hónapok teltek el. Próbáltam beszélni vele újra és újra, de mindig falakba ütköztem. A gyerekek miatt maradtam sokáig – azt hittem, nekik így jobb lesz. De egyre inkább láttam rajtuk is a feszültséget. A nagyobbik lányom egyszer azt mondta: „Anya, miért vagy mindig szomorú?” Akkor döntöttem el: nem maradhatok tovább ebben az üres kapcsolatban.

A válás nem volt könnyű. Gábor dühös volt és sértett – mintha csak az ő büszkeségét bántottam volna meg azzal, hogy kiléptem ebből az egészből. Ilona néni persze mindenkinek elmondta a családban, hogy én vagyok az önző.

De most először érzem azt, hogy önmagam lehetek. Hogy nem kell többé megfelelnem senkinek. Hogy jogom van ahhoz, hogy szeressenek – vagy legalábbis ahhoz, hogy ne érezzem magam láthatatlannak a saját életemben.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nő él még ma is ilyen kapcsolatban? Hányan hiszik azt, hogy majd egyszer minden jobb lesz? Hányan várják azt a szeretetet valakitől, aki sosem lesz képes adni?

Talán nincs is nehezebb annál, mint felismerni: nem lehet mindenkit rávenni arra, hogy szeressen minket.

Ti mit gondoltok? Meddig érdemes várni arra, hogy valaki viszonozza az érzéseinket? Vagy inkább merjünk lépni és önmagunkat választani?