Amikor egyedül maradtam a Balatonnál: Egy apa története, aki elfelejtette, mit jelent a család

– Elég volt, Zsuzsa! – csattantam fel, miközben a kávéscsésze remegett a kezemben. – Egy hét nyugalmat akarok. Egyedül. A Balatonnál. Nem bírom tovább ezt a feszültséget!

Zsuzsa csak állt velem szemben, karba tett kézzel, szemeiben csalódottság és harag keveredett. – És mi lesz velünk? A gyerekekkel? – kérdezte halkan, de annál élesebben.

– Most magamra kell gondolnom! – vágtam vissza, és már éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem. A két gyerek, Ádám és Lilla, az ajtó mögött hallgatóztak. Tudtam, hogy hallanak mindent. De akkor nem érdekelt. Csak menekülni akartam.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát, bedobtam a horgászbotomat is a csomagtartóba, és hajnalban elindultam Siófok felé. Az út alatt végig Zsuzsa szavai visszhangoztak a fejemben: „Mi lesz velünk?” De én csak egy hét szabadságot akartam. Egy hét csendet. Egy hétig nem akartam apa lenni, férj lenni, csak… valaki más.

A Balaton partján béreltem egy kis faházat. Az első napokban élveztem a csendet. Hajnalban kimentem horgászni, délután olvastam vagy csak bámultam a vizet. De ahogy telt az idő, valami elkezdett fojtogatni belülről. Este, amikor lement a nap, és a part kiürült, rám tört a magány.

A harmadik este egy üveg borral ültem ki a stégre. A telefonon néztem Zsuzsa üzenetét: „Ádám sírt este. Lilla nem akar velem beszélni.” Nem válaszoltam. Csak bámultam a sötét vizet.

Másnap reggel egy idős férfi ült le mellém a stégen. – Magának is menekülnie kellett? – kérdezte halkan.

– Csak pihenek – feleltem zavartan.

– Tudja, én is így kezdtem – mondta mosolyogva. – Azt hittem, ha eljövök otthonról, minden könnyebb lesz. De csak akkor értettem meg, mit veszítettem, amikor már késő volt.

A szavai egész nap kísértettek. Este felhívtam Zsuzsát. – Hogy vagytok? – kérdeztem halkan.

– Hogy vagyunk? Ádám nem akar iskolába menni, Lilla egész nap rajzol rólad képeket. Én pedig próbálom összetartani ezt az egészet – mondta fáradtan.

– Sajnálom… – suttogtam.

– Nem nekem kell sajnálnod – vágta rá –, hanem magadnak. Mert ha így folytatod, elveszítesz minket.

Letettem a telefont és sírtam. Először évek óta.

A következő napokban minden más lett. Már nem élveztem a csendet. Minden reggel hiányzott Ádám nevetése, Lilla meséi reggeli közben, Zsuzsa halk éneke főzés közben. Rájöttem, hogy nem ők terheltek le engem – hanem az, hogy nem tudtam kimondani: félek attól, hogy rossz apa vagyok.

Egy hét után hazamentem. A ház csendes volt. Zsuzsa a nappaliban ült, karikás szemekkel.

– Visszajöttél? – kérdezte halkan.

– Igen… És szeretném helyrehozni mindazt, amit elrontottam – mondtam remegő hangon.

Ádám és Lilla az emelet tetején álltak, figyelték minden mozdulatomat. Felmentem hozzájuk.

– Sajnálom… Nagyon hiányoztatok – mondtam nekik.

Ádám először csak nézett rám, aztán odafutott és átölelt. Lilla is odabújt hozzám.

Aznap este együtt vacsoráztunk először hetek óta igazi családként. Zsuzsa még mindig távolságtartó volt, de láttam rajta: talán van még remény.

Azóta minden nap próbálok jobb apa és férj lenni. Nem mindig sikerül. Néha még most is elfáradok, néha még most is menekülnék. De már tudom: a család nem teher, hanem ajándék.

Néha elgondolkodom: vajon hány apa van még Magyarországon, aki csak akkor érti meg ezt, amikor már majdnem mindent elveszített? Ti mit tennétek a helyemben?