Egy költözés, amely szétszakította a családomat – Egy magyar panelház története

– Nem érdekel, Zsuzsa, már eldöntöttem! – Gábor hangja visszhangzott a konyha csempéjén, miközben az ablakon túl a panelházak szürke tömbjei némán figyeltek. A kislányunk, Lili, a szobában játszott, de minden szavunkat hallotta. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Ez nem csak egy vita volt. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: valami végleg megváltozott.

Az egész egy ártatlan beszélgetéssel kezdődött egy vasárnapi ebéd után. Gábor hirtelen közölte: eladjuk ezt a lakást, és elköltözünk az anyjához, Pesterzsébetre. „Ott nagyobb a tér, Lili is udvaron játszhat, és anyám is segít majd.” De én tudtam, mit jelent ez valójában: vissza az anyóshoz, akivel sosem találtuk meg igazán a közös hangot. Aki mindig mindent jobban tudott, aki sosem fogadott el igazán.

– Miért nem beszéltük ezt meg? – kérdeztem halkan.
– Mert te úgyis nemet mondtál volna! – vágta rá Gábor.

Aztán napokig nem szóltunk egymáshoz. A lakásban feszültség vibrált. Lili egyre többször kérdezte: „Anya, miért vagy szomorú?” Próbáltam mosolyogni, de belül darabokra hullottam.

A költözés napján anyósom már ott állt az új lakás ajtajában. „Végre együtt lesz a család!” – mondta túl hangosan, mintha ünnepelni kellene ezt az egészet. Az első hetekben minden nap úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Az én konyhám lett az ő konyhája. Az én szabályaimat felülírta az ő rendje. Lili hamar megszokta az udvart, de én egyre inkább elveszítettem önmagam.

Egy este Gábor későn jött haza. Az anyja már lefeküdt, Lili aludt. Leült mellém a kanapéra.
– Zsuzsa, miért vagy ilyen rideg? Nem látod, hogy ez mindenkinek jó?
– Mindenkinek? Nekem nem jó! – törtek ki belőlem a szavak. – Én nem vagyok itt otthon! Nem érzem magam senkinek!
– Mindig csak magadra gondolsz! – csattant fel Gábor.
– És te? Te rám gondoltál egyáltalán?

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, miközben hallgattam Gábor horkolását. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megőrizni azt a keveset, ami még maradt belőlem?

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Anyósom mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem Lilit, még abba is, mikor takarítok. Egy este Lili sírva jött hozzám: „Anya, nagyi azt mondta, hogy rossz vagyok.” Összeszorult a szívem. Megöleltem őt, és akkor döntöttem el: nem maradhatok tovább.

Másnap reggel Gábornak elmondtam: elköltözöm Lilivel. Először csak nézett rám döbbenten.
– Hova mennél? Nincs pénzed, nincs lakásod!
– Majd lesz! – mondtam remegő hangon.
– Ezt nem teheted meg velünk!
– Te tetted ezt velem!

Aznap összepakoltam néhány ruhát és Lili kedvenc plüssét. Anyósom csak annyit mondott: „Majd visszajössz!” De én tudtam: most először magamért döntök.

Az első napok albérletben nehezek voltak. Kevés pénzből éltünk, esténként sírtam a fürdőszobában, hogy Lili ne lássa. De minden reggel újra felkeltem, főztem neki kakaót, elvittem oviba. A munkahelyemen is nehezebb lett minden: fáradt voltam, szétszórt. Kolléganőm, Erika egyszer félrehívott:
– Zsuzsa, mi van veled? Olyan más lettél.
– Elváltam – suttogtam.
– Tudod… én is átmentem ezen. Nem könnyű. De idővel jobb lesz.

Hetek teltek el így. Gábor ritkán hívott, de amikor igen, csak veszekedtünk. Lili is hiányolta az apját. Egyik este azt kérdezte:
– Anya, miért nem lehetünk mind együtt?
Nem tudtam válaszolni.

Aztán egy nap Gábor beállított hozzánk.
– Zsuzsa… beszéljünk – mondta fáradtan.
Leültünk a konyhaasztalhoz.
– Hibáztam – mondta halkan. – Azt hittem, mindenkinek jó lesz így… De nélkületek semmi sem az igazi.
Sokáig hallgattunk. Aztán csak annyit mondtam:
– Már nem tudom visszacsinálni.

Most itt ülök ebben a kis albérletben, Lili alszik mellettem. Néha még mindig fáj minden emlék: a régi otthonunk illata, Gábor ölelése… De most először érzem azt is: talán megtalálhatom önmagam.

Vajon lehet úgy boldognak lenni, hogy közben nem veszítjük el azt, akiket szeretünk? Vagy néha muszáj választani önmagunk és mások között? Ti mit tennétek a helyemben?