Túl fiatal anyának? Az én történetem tizenhét évesen, Budapesten

– Ivett, te tényleg terhes vagy? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében remegett a kávéscsésze. A csend olyan vastag volt közöttünk, hogy szinte fojtogatott. Apám az ablaknál állt, háttal nekünk, mintha a város fényeiben keresné a választ arra, hogyan fordulhatott elő ez velünk. Csak bólintani tudtam, a torkomban gombóc nőtt. Azt hittem, sosem fogok levegőt kapni.

Tizenhét éves voltam, amikor egyetlen pillanat alatt felnőtté kellett válnom. A barátaim – akikkel addig együtt lógtunk a Deák téren, akiknek minden titkomat elmondtam – egyik napról a másikra eltűntek mellőlem. „Ivett, most már nem illesz közénk” – mondta Dóri, a legjobb barátnőm, amikor megtudta a hírt. Azóta sem beszéltünk.

Az iskolában is mindenki csak suttogott mögöttem. A tanáraim közül néhányan sajnálkozva néztek rám, mások viszont úgy bántak velem, mintha valami bűnt követtem volna el. „Ivett, gondoltál már arra, hogy inkább magántanuló legyél?” – kérdezte az osztályfőnököm. De én nem akartam elbújni. Nem akartam szégyenben élni.

Otthon sem volt könnyebb. Anyám napokig nem szólt hozzám. Apám csak annyit mondott: „Ez nem lehet igaz. Mi lesz így veled?” Aztán egyik este, amikor már mindenki aludt, anyám bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra, és halkan megszólalt: „Ivett, én is fiatalon szültem téged. Tudom, milyen nehéz lesz. De azt is tudom, hogy meg tudod csinálni.” Akkor először sírtam el magam igazán.

A baba apja, Gergő, eleinte mellettem állt. Azt mondta, együtt mindent megoldunk majd. De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet hívott fel, egyre ritkábban jött át hozzánk. Egy este aztán csak annyit írt: „Sajnálom, Ivett. Nem vagyok kész erre.” Azóta sem láttam.

A terhességem alatt minden nap újabb félelemmel ébredtem. Vajon elég jó anya leszek? Hogyan fogom befejezni az iskolát? Mi lesz velem és a babával? A szüleim végül mellettem maradtak, de éreztem rajtuk a csalódottságot és a félelmet. Sokszor hallottam anyámat sírni éjszaka a konyhában.

A szülés nehéz volt – fizikailag és lelkileg is. Amikor először a karomban tartottam Leventét, minden félelmem egyszerre tört rám és oldódott fel bennem. Néztem azt a pici arcot, és tudtam: mostantól minden róla szól.

Az első hónapok maga volt a káosz. Fáradt voltam, kimerült és magányos. A barátaim helyett anyám segített pelenkázni és altatni Levit. Néha úgy éreztem, elveszítettem önmagam – már nem voltam többé csak Ivett; mostantól anya voltam.

Az iskolába visszatérni szinte lehetetlennek tűnt. Mindenki furcsán nézett rám; voltak, akik nyíltan megszóltak: „Miért nem maradsz inkább otthon?” De nem akartam feladni az álmaimat. Minden reggel korábban keltem, hogy megetessem Levit, aztán rohantam az iskolába. Volt olyan nap is, amikor sírva ültem végig az órákat – de soha nem hagytam abba.

A családunkban is újabb feszültségek jelentek meg. Apám gyakran veszekedett anyámmal miattam: „Túl sokat segítesz neki! Így sosem tanulja meg!” Anyám viszont mindig kiállt mellettem: „Ő még gyerek! Szüksége van ránk!” Néha úgy éreztem, miattam hullik szét minden.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Levit beteg lett. Egy éjszaka magas láza lett, és kétségbeesetten hívtam anyámat: „Anya! Nem tudom mit csináljak!” Ő azonnal felkelt és együtt rohantunk az ügyeletre. Ott ültem a váróban Leventével a karomban, és csak sírtam. Egy idős nő odajött hozzám: „Ne aggódj kislányom, mindannyian így kezdtük.” Akkor először éreztem azt, hogy talán mégsem vagyok egyedül.

Azóta eltelt két év. Levente most már óvodás lesz hamarosan. Én leérettségiztem – igaz, nem kitűnőre, de sikerült! Dolgozni kezdtem egy közeli pékségben reggelente, délután pedig Levit viszem játszótérre.

Sokan még mindig furcsán néznek rám az utcán vagy az óvodában. Hallom a suttogásokat: „Ő az a fiatal lány…” De már nem érdekel annyira. Tudom, hogy amit csinálok, az nehéz – de büszke vagyok rá.

Néha még mindig elgondolkodom: vajon milyen lenne az életem Levente nélkül? Vajon visszakapom-e valaha az álmaimat? De amikor rám mosolyog reggelente az ágyban, tudom: minden nehézség ellenére ő ad értelmet mindennek.

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy fiatal lánynak, ha hibázik – vagy örökre bélyeget kapunk? Érdemes harcolni az álmainkért akkor is, ha mindenki más leír minket?