Az apósom felfalja az otthonunkat – meddig tűrhető a családi határsértés?

– Már megint itt van! – suttogtam magam elé, miközben a kulcs zörgését hallottam a bejárati ajtóban. A reggeli kávém még ki sem hűlt, de már éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Zsuzsi, a lányom, éppen a matek házival küzdött az asztalnál, amikor az apósom, Lajos bácsi, belépett.

– Jó reggelt, gyerekek! – harsogta, mintha csak egy színházi jelenetbe csöppentünk volna. – Na, mit főztél ma, Dóra?

Nem főztem semmit. Még csak reggel volt. De Lajos bácsi már a hűtő felé tartott, mintha otthon lenne. Kinyitotta, és elkezdte sorra venni a dobozokat: a tegnapi rakott krumpli, a maradék húsleves, a Zsuzsi kedvenc joghurtja – mindent átnézett, majd leült az asztalhoz, és elkezdett enni.

– Apuka, jó reggelt – próbáltam kedvesen szólni hozzá. – Nem szóltál előre, hogy jössz…

– Minek szóljak? Ez is az én otthonom! – vágta rá nevetve.

A férjem, Gábor, csak vállat vont, amikor szóvá tettem neki este.

– Tudod, hogy apám ilyen. Magányos mióta anyu meghalt. Örüljünk, hogy nem egyedül ül otthon.

De én nem örültem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy Lajos bácsi nemcsak a hűtőnket üríti ki nap mint nap, hanem az én türelmemet is. Nem volt magánéletünk. Nem voltak csendes reggelek vagy közös vacsorák csak hármasban. Mindig ott volt – és mindig éhesen.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, már sírva vártam.

– Gábor, ezt nem bírom tovább! – fakadtam ki. – Nem érzem magam otthon a saját lakásomban!

Gábor leült mellém, és először láttam rajta, hogy tényleg elgondolkodik.

– Mit szeretnél? Hogy mondjam meg apámnak: ne jöjjön többet?

– Nem ezt mondtam… Csak… legalább szóljon előre! Vagy ne jöjjön minden nap! Szeretném, ha néha mi is lehetnénk csak család.

Másnap reggel Lajos bácsi már ott ült a nappaliban, amikor felkeltem. A kávéfőző mellett állt, mintha mindig is ott lett volna.

– Dóra, csináltam neked is egy kávét! – mondta mosolyogva.

– Köszönöm – feleltem fáradtan. – De Lajos bácsi… beszélhetnénk?

Leültünk egymással szemben. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Tudja… nagyon örülünk, hogy jön hozzánk. De néha jó lenne előre tudni… vagy ha néha csak mi lennénk itthon…

Lajos bácsi arca megkeményedett.

– Hát már terhére vagyok valakinek? – kérdezte halkan.

– Nem erről van szó… csak…

– Tudod mit? Nem zavarok tovább! – mondta sértetten, majd felkapta a kabátját és kiviharzott.

Aznap egész nap bűntudatom volt. Zsuzsi is szomorúan nézett rám:

– Anya, most már sose jön át papa?

Este Gábor is dühösen tért haza.

– Mit mondtál apámnak? Felhívott és azt mondta, nem kívánatos vendég!

– Csak annyit kértem tőle… hogy szóljon előre…

Napokig csend volt. Lajos bácsi nem jött át. A hűtő tele maradt, de valami hiányzott a lakásból: a hangja, a nevetése, még az ismerős morgása is.

Egy hét után Zsuzsi sírva fakadt vacsora közben:

– Anya, én hiányolom papát! Miért nem jön már?

Akkor értettem meg igazán: nem csak nekem volt szükségem határokra, hanem mindannyiunknak szüksége volt egymásra is. Aznap este felhívtam Lajos bácsit.

– Lajos bácsi… szeretném, ha átjönne holnap vacsorára. Mindannyian várjuk.

Másnap este együtt ültünk az asztal körül. Lajos bácsi először csendben volt, majd megszólalt:

– Tudod Dóra… nekem ez az egyetlen hely maradt, ahol otthon érzem magam.

Elmosolyodtam.

– Akkor találjunk ki egy rendszert: legyenek közös vacsorák hetente többször is – de néha hadd legyünk csak mi is együtt.

Lajos bácsi bólintott. Azóta minden szerdán és vasárnap együtt vacsorázunk. Néha még előfordulnak súrlódások – de most már tudjuk: mindenkinek szüksége van térre és szeretetre is.

Vajon tényleg lehet úgy határt húzni a családban, hogy közben senkit se bántsunk meg? Ti hogyan oldanátok meg ezt a helyzetet?