Szülés, fájdalom és igazság: Amikor a férjem nem támogatott, hanem megalázott

„Miért nem tudsz egy kicsit csendben maradni? Más nők is szülnek, mégsem csinálnak ekkora cirkuszt!” – hallottam Zoltán hangját, miközben a fájdalom hullámai végigsöpörtek a testemen. A kórházi szoba rideg neonfénye alatt összeszorítottam a fogam, de nem a kontrakciók miatt sírtam, hanem mert a férjem szavai jobban fájtak, mint bármilyen testi kín.

Az volt az álmom, hogy amikor megszületik a kisfiam, Zoltán ott lesz mellettem, fogja a kezem, bátorít, és együtt örülünk majd az első közös gyermekünknek. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egyedül hagyott katona a csatatéren. Az ápolónő, Judit néni próbált biztatni: „Kitartás, drága! Már nincs sok hátra!” De Zoltán csak a telefonját nyomkodta, néha felnézett, és újabb megjegyzést tett: „Ne hisztizz már, Eszter! Nem vagy te porcelánbaba.”

A könnyeim összefolytak az izzadsággal az arcomon. Az anyám hangja csengett a fejemben: „A férfiak nem tudják, min megyünk keresztül. De legalább próbálják megérteni.” Zoltán azonban nem próbálta. Az utolsó órákban már csak magamra számíthattam. Amikor végre felsírt Bence, minden fájdalom megszűnt egy pillanatra. A fiamat a mellkasomra tették, és én csak sírtam – boldogságtól és szomorúságtól egyszerre.

Zoltán odalépett hozzám, de nem nézett rám. Csak annyit mondott: „Na végre.” A nővér rám mosolygott: „Nagyon ügyes voltál!” De én csak azt éreztem, hogy valami eltört bennem. Aznap este, amikor Zoltán hazament aludni – mert „úgyis fáradt vagyok” –, egyedül maradtam a kórteremben. Néztem Bencét, ahogy békésen szuszogott mellettem, és megfogadtam: soha többé nem hagyom, hogy bárki elvegye tőlem az erőmet.

A következő napokban Zoltán alig jött be hozzánk. Anyám hozott levest, barátnőm, Kata virágot hozott és ölelést. Zoltán csak akkor jelent meg, amikor haza kellett vinni minket. Otthon sem lett jobb. Minden apróság miatt kritizált: „Miért sír már megint a gyerek? Nem tudod rendesen megetetni?” vagy „Nézz már magadra! Hogy nézel ki?”

Egy este Bence órákig sírt. Próbáltam ringatni, szoptatni, minden trükköt bevetettem. Zoltán a nappaliban ült és a tévét bámulta. Amikor végre elaludt a kisfiam, odamentem hozzá:

– Zoltán, kérlek… Segítenél egy kicsit? Nagyon fáradt vagyok.
– Most mi bajod van? Más nők is kibírják – vágta rá.

Ekkor valami eltört bennem. Felálltam előtte és remegő hangon mondtam:
– Elég volt! Nem vagyok gép! Nem vagyok hisztis! Egyedül csinálok mindent, miközben te csak kritizálsz! Ez nem támogatás, ez megalázás!

Zoltán először meglepődött, aztán vállat vont:
– Ha nem bírod, minek akartál gyereket?

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban Bence mellett, és azon gondolkodtam: tényleg ezt érdemlem? Tényleg ilyen férjet akarok magam mellett tudni? Másnap reggel felhívtam Katát.

– Kata, azt hiszem, el kell mennem innen egy időre. Nem bírom tovább.
– Gyere hozzám pár napra! – mondta azonnal.

Összepakoltam pár ruhát Bencének és magamnak. Amikor Zoltán hazaért munkából és meglátta az üres ágyat, felhívott.
– Hol vagytok? – kérdezte dühösen.
– Katánál vagyunk. Gondolkodnom kell.
– Ne csináld ezt velem!
– Ezt te csináltad velem – válaszoltam halkan.

Katánál végre tudtam aludni pár órát. Ő segített Bencével, főzött rám, meghallgatott. Elmeséltem neki mindent.
– Eszter, te erős vagy! Ne hagyd magad! – mondta.

Pár nap múlva Zoltán eljött Katához. Kérte, hogy menjek haza.
– Megváltozom – ígérte könnyes szemmel.
– Nem hiszek neked – mondtam őszintén. – Előbb neked kell bizonyítanod.

Hosszú hetek teltek el így. Zoltán próbált kedves lenni, de minden apró gesztus mögött ott volt a múlt árnyéka. Egy családterapeutához is elmentünk. Ott végre kimondtam mindent:
– Amikor a legjobban szükségem lett volna rád, te elfordultál tőlem. Megaláztál. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

A terapeuta csendben figyelt minket. Zoltán lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan.

Nem tudom, hogy valaha is újra bízni tudok-e benne úgy igazán. De azt tudom: többé nem engedem meg senkinek, hogy elvegye tőlem az önbecsülésemet vagy az erőmet.

Most itt ülök Bence mellett, nézem az alvó arcát és arra gondolok: Vajon hány nő él át hasonlót? Miért olyan nehéz kimondani: elég volt? Ti mit tennétek a helyemben?