„Mit gondolnak rólam a férfiak a családban? Egy ruha, egy ítélet, és az önmagamhoz vezető út”

– Na, ezt most tényleg felveszed? – kérdezte apám, miközben végigmért a nappali ajtajában. A hangjában ott bujkált a gúny, amitől mindig összeszorult a gyomrom. Anyám csak lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna, hogy nem szólt rám előbb. A tükör előtt álltam, rajtam egy halványkék ruha, amit hetekig nézegettem a WestEndben, mire végre megvettem magamnak. Nem volt kihívó, csak más volt, mint amit megszoktak tőlem – nőiesebb, színesebb.

A családi ebéd nálunk mindig esemény. A nagybátyám, Laci bácsi, már az előszobában várt, amikor megérkeztünk. – Hát te, Zsófi, mostanában ilyeneket hordasz? – kérdezte nevetve, de a tekintete végigmért, mintha valami idegen lennék. Az unokatestvérem, Gergő is odasúgta: – Vigyázz, nehogy valaki azt higgye, randira készülsz! – és kacsintott hozzá. A többiek nevettek. Éreztem, ahogy a fülem égni kezd.

Az asztalnál ülve minden mozdulatomra figyeltek. A nagymamám próbált kedves lenni: – Jól áll neked ez a szín, kislányom –, de a hangjában ott volt az aggodalom is. Mintha attól félne, hogy ezzel a ruhával valami bajt hozok magamra. A férfiak – apám, Laci bácsi és Gergő – egymás között suttogtak, néha rám pillantva összekacsintottak. Mintha egy láthatatlan zsűri előtt állnék.

A desszertnél apám újra megszólalt: – Tudod, Zsófi, egy nőnek tudnia kell, hol a helye. Nem kell mindenáron kitűnni. – Anyám próbált közbeavatkozni: – János, hagyd már! –, de apám csak legyintett. Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Miért baj az, ha jól érzem magam valamiben? Miért kell mindig megfelelni?

A nap végére úgy éreztem magam, mintha bűnt követtem volna el. A szobámba zárkóztam, és néztem magam a tükörben. Vajon tényleg túlzás volt ez a ruha? Vagy csak ők nem tudják elfogadni, hogy változom? Eszembe jutottak az iskolai évek: amikor tornacipőt vettem fel szoknyához, akkor is kinevettek. Amikor rövidre vágtam a hajam, azt mondták, fiús vagyok. Most meg túl nőies.

Másnap reggel anyám bejött hozzám. Leült az ágyam szélére. – Ne törődj velük – mondta halkan –, csak féltenek. De tudod, néha ők sem értik már ezt a világot. – Láttam rajta, hogy ő is küzd ezzel: egyszerre akar megfelelni apám elvárásainak és támogatni engem.

Aznap elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem az embereket: fiatal lányokat színes ruhákban, idősebb asszonyokat elegánsan vagy sportosan öltözve. Mindegyikük más volt, mégis mindegyikük önmaga. Vajon miért olyan nehéz elfogadni azt, aki vagyok?

Este Gergő rám írt Messengeren: „Ne haragudj a tegnapiért! Csak vicceltünk.” De én tudtam, hogy ezek a „viccek” mélyebbre mennek. Hányszor hallottam már azt iskolában vagy munkahelyen: „Egy nő ne legyen túl hangos”, „Ne öltözz kihívóan”, „Ne legyél túl visszafogott”. Mindig van valami baj.

A következő családi ebédre szándékosan ugyanazt a ruhát vettem fel. Amikor beléptem, apám csak annyit mondott: – Már megint ez? – De most nem hajtottam le a fejem. – Igen, mert szeretem ezt a ruhát – válaszoltam határozottan. Anyám rám mosolygott.

A nap végére valami megváltozott bennem. Rájöttem: sosem fogok mindenkinek megfelelni. És talán nem is kell. Az én értékem nem attól függ, mit gondolnak rólam mások – még akkor sem, ha azok a saját családtagjaim.

Azóta is vannak nehéz napok. Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon tényleg jó úton járok? De minden alkalommal emlékeztetem magam arra a napra és arra az érzésre: amikor először mertem kiállni magamért.

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire számítanak mások véleményei? Vagy eljön egyszer az idő, amikor végre önmagunk lehetünk anélkül, hogy félnünk kellene az ítéletektől?