Harminc év menyasszonyként: Az igazság, amit csak anyósom halála után tudtam meg

– Miért nem tudsz egyszer úgy főzni, ahogy én szeretem? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A kanál hangosan koppant az edény szélén, én pedig ott álltam mellette, a konyha sarkában, mint egy betolakodó. Harminc éve vagyok ebben a házban, gondoltam magamban, de még mindig úgy érzem magam, mintha csak vendég lennék.

A férjem, Gábor, a nappaliban újságot olvasott, mintha semmit sem hallana. A gyerekek már rég kirepültek, csak néha jönnek haza egy-egy hétvégére. A házban ilyenkor csend van, csak Ilona néni és én maradunk egymásra utalva. És a csendben ott feszül minden kimondatlan szó, minden elfojtott érzés.

Az első években még reménykedtem. Fiatal voltam, tele vágyakkal és tervekkel. Azt hittem, ha elég igyekszem, ha mindent úgy csinálok, ahogy ő szeretné, egyszer majd elfogad. De Ilona néni sosem mondta ki: „Jó vagy így.” Mindig volt valami, amit jobban lehetett volna csinálni. A töltött káposzta túl savanyú lett, a pogácsa nem elég omlós. És persze Gábor inge sosem volt elég fehér.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz. Néztem a kezeimet – mennyi mindent csináltak ezek a kezek ebben a házban! Főztek, mostak, takarítottak, simogatták Gábort és a gyerekeket. De sosem ölelték át Ilona nénit. Ő mindig tartott egy lépés távolságot.

Aztán jött az ősz. Ilona néni beteg lett. Először csak köhögött, aztán már fel sem kelt az ágyból. Gábor dolgozott, én ápoltam. Főztem neki teát, cseréltem az ágyneműt, olvastam neki újságot. Egyik délután odahajoltam hozzá:

– Szeretne valamit? – kérdeztem halkan.

– Nem kell semmi – felelte fáradtan. – Csak hagyj egy kis nyugalmat.

Aztán egy reggel már nem ébredt fel.

A temetés után napokig csak ültem a szobában. Gábor szótlan volt, a gyerekek gyorsan visszamentek Budapestre. Én maradtam a házban – és a csendben.

Pár héttel később Gábor rám bízta Ilona néni régi fiókját: „Nézd át, hátha találsz valami fontosat.” A fiókban régi levelek voltak, fényképek és egy napló. Először haboztam, de végül beleolvastam.

„Judit sosem lesz olyan, mint amilyennek elképzeltem Gábor feleségét” – írta Ilona néni egy helyen. „Nem érti ezt a házat, nem érzi az illatokat, nem tudja úgy hajtogatni az ágyneműt. De legalább szereti a gyerekeimet.”

A szívem összeszorult. Harminc év után is csak ennyi? Egy másik bejegyzésben ezt olvastam: „Talán túl szigorú vagyok vele. Néha látom rajta, hogy próbálkozik. De nem tudom elengedni azt az érzést: ő idegen.”

Lehunytam a szemem. Hányszor próbáltam közelebb kerülni hozzá! Hányszor vártam egy dicséretet vagy egy ölelést! De ő mindig falat húzott maga köré.

Este Gábor bejött hozzám:
– Találtál valamit?
– Csak régi emlékeket – feleltem halkan.
– Anyám nehéz ember volt – mondta Gábor. – De tudod… szerintem szeretett téged a maga módján.
– Lehet – suttogtam –, de én sosem éreztem igazán.

Azóta sokszor gondolkodom azon: vajon mit jelent igazán családtaggá válni? Elég-e az idő? Elég-e a szeretet? Vagy vannak sebek és falak, amiket sosem lehet lebontani?

Most itt ülök ebben az üres házban, és azon tűnődöm: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány meny érzi magát örökké idegennek? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre valaki azt mondja: „Most már tényleg közénk tartozol”?