Egy vesével két élet: Amikor egy magyar ápolónő szíve döntött a sorsról
– Nem vagy normális, Anna! – csattant fel anyám a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrém körül. – Egy idegen gyerekért kockáztatod az életed? Hát nem elég, hogy egész nap másokat ápolsz? Mi lesz velünk, ha valami bajod esik?
A hangja visszhangzott bennem, miközben a tekintetem az ablakon túl, a szürke pesti utcára tévedt. Aznap reggel már harmadszor hallgattam végig ezt a beszélgetést, csak más-más családtagtól. A húgom, Zsófi is írt: „Anna, gondolj magadra is végre! Nem lehet mindenkit megmenteni.”
De én már eldöntöttem. Ott volt előttem az a kisfiú, Gergő, akinek a szemeiben egyszerre ült a félelem és a remény. A kórházi ágyon feküdt, sápadtan, vékony karjában infúzió csöpögött. Az anyja, Judit, minden nap ott ült mellette, de amikor megtudta, hogy egyikük sem lehet donor, összetört. Azt mondta nekem egyszer: „Anna, ha tehetném, odaadnám neki az életemet is.”
Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a szomszédok veszekedését a fal túloldalán, és próbáltam elnyomni a saját félelmeimet. Mi van, ha tényleg valami baj történik? Mi lesz, ha soha többé nem tudok úgy dolgozni, mint eddig? De aztán eszembe jutott Gergő mosolya, amikor megígértem neki, hogy mindent megteszünk érte.
Másnap reggel bementem a főorvoshoz. – Dr. Szabó, szeretném felajánlani a vesémet Gergőnek – mondtam ki halkan, de határozottan.
A főorvos hosszan nézett rám. – Anna, tudod te jól, mivel jár ez. Nem csak orvosi kérdés ez…
– Tudom – vágtam rá. – De ha én nem teszem meg, ki fogja?
A vizsgálatok heteken át tartottak. Minden nap újabb vérvétel, újabb kérdések. A kollégáim hol büszkék voltak rám, hol aggódtak értem. A nővérszobában egyszer hallottam, ahogy Kati suttogja: „Anna mindig is túl jó volt ehhez a világhoz.”
A családom egyre jobban eltávolodott tőlem. Anyám napokig nem szólt hozzám. Zsófi csak rövid üzeneteket írt: „Vigyázz magadra.” Egyedül éreztem magam, de valahol mélyen tudtam: ezt most magamért is teszem. Bizonyítani akartam magamnak, hogy képes vagyok változtatni.
A műtét előtti este Gergő anyja odajött hozzám a kórházi folyosón.
– Anna… – kezdte sírva – …nem tudom elmondani, mennyit jelent ez nekünk. Soha nem fogom tudni meghálálni.
Megöleltem. Éreztem a vállán keresztül az összes fájdalmát és reményét.
A műtét reggelén remegő kézzel írtam alá a papírokat. Az altatóorvos kedvesen mosolygott rám: – Hős vagy maga, Anna.
Aztán minden elsötétült.
Amikor felébredtem, fájt mindenem. De amikor megláttam Gergőt az ablakon túl integetni nekem egy rajzzal a kezében – egy piros szívvel és egy felirattal: „Köszönöm!” –, minden fájdalom eltörpült.
A felépülés lassú volt. A családom végül meglátogatott. Anyám csendben ült mellettem.
– Haragudtam rád – mondta végül –, de most már büszke vagyok rád.
Zsófi is megölelt. – Te tényleg megváltoztattad egy gyerek életét… és talán a miénket is.
Azóta sok minden megváltozott bennem. Minden reggel hálát adok azért az egy veséért – és azért is, hogy volt bátorságom dönteni.
Néha még mindig félek: mi lesz velem tíz év múlva? De amikor Gergő rajzát nézem a hűtőmön, tudom: megérte.
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet tanulni önmagunkat háttérbe szorítani másokért – vagy ez csak kevesek kiváltsága?