Újév, új élet: Hogyan omlott össze a házasságom 35 év után egyetlen éjszaka alatt

– Hol vagy már, Laci? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaablakon át bámultam a januári sötétségbe. Az unokám kutyája, Bodza, idegesen toporgott mellettem, mintha ő is érezné a levegőben vibráló feszültséget. Az óra lassan éjfélt ütött, odakint már durrantak a petárdák, de én csak egyetlen hangra vártam: a férjem kulcsának csörgésére.

Laci minden évben ilyenkor ment ki a temetőbe az anyjához. Ez volt a szokása, én pedig mindig türelmesen vártam haza. De most valami más volt. Már napok óta alig szólt hozzám, és amikor mégis, csak röviden, fáradtan válaszolt. Azt hittem, majd elmúlik – hiszen 35 éve vagyunk házasok, minden vihart átvészeltünk már.

De most, ahogy Bodzával sétáltam az üres utcán, hirtelen rám tört a felismerés: valami végérvényesen megváltozott. A szívem összeszorult. Vajon mikor kezdődött el ez az egész? Talán amikor nyugdíjba mentem, és hirtelen túl sok időnk lett egymásra? Vagy amikor a gyerekek kirepültek, és csak ketten maradtunk ebben a nagy házban?

A telefonom megcsörrent. A lányom, Zsófi volt az.
– Anya, minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Persze, csak… Laci még nincs itthon – próbáltam nyugodtnak tűnni.
– Ugye nem vesztetek össze megint?
– Nem… csak mostanában olyan furcsa minden.

Letettem a telefont. Zsófi mindig is érzékeny volt a családi feszültségekre. Gyerekkorában is ő volt az, aki közvetített köztünk Lacival, ha veszekedtünk. Most is érezte, hogy valami nincs rendben.

Végül Laci hazaért. Csendben levette a kabátját, és szó nélkül leült a nappaliban. Én is leültem mellé, de egyikünk sem szólt. Csak ültünk ott, mint két idegen.

– Laci… – kezdtem halkan. – Mi történik velünk?

Sokáig hallgatott. Aztán felnézett rám azokkal a fáradt, szomorú szemeivel.
– Nem tudom, Éva. Egyszerűen… elfáradtam. Minden nap ugyanaz. Már nem érzem azt, amit régen.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. 35 évnyi közös élet után most mondja ki először hangosan: már nem szeret?

– És most mi lesz? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom – felelte. – Talán külön kellene folytatnunk.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Az emlékek kavarogtak bennem: az első randink a Margitszigeten; amikor megszületett Zsófi; a közös balatoni nyaralások; az apró veszekedések és nagy kibékülések. Hogy lehet, hogy mindez most semmivé lesz?

A következő hetekben minden megváltozott. Laci egyre többet maradt távol otthonról – azt mondta, sétálni megy vagy találkozik a régi barátaival. Én pedig egyedül ültem otthon Bodzával és próbáltam rájönni, hol rontottuk el.

Egyik este Zsófi átjött hozzám.
– Anya, beszéltem apával – mondta halkan. – Azt mondta, hogy el akar költözni.
– Tudom – suttogtam.
Zsófi átölelt. – Sajnálom… De talán így mindkettőtöknek jobb lesz.

De hogyan lehetne jobb? 62 évesen újrakezdeni? Egyedül? A barátnőim közül többen már özvegyek vagy elváltak – mindig sajnáltam őket. Most én is közéjük tartozom?

A válás gondolata egyre valóságosabbá vált. Laci végül összepakolta néhány holmiját és elköltözött egy albérletbe Zuglóba. A ház üres lett nélküle – még Bodza is napokig kereste őt.

A család kettészakadt: Zsófi próbált mindkettőnk mellett állni, de láttam rajta, mennyire megviseli ez az egész. A fiam, Gergő külföldön él – csak telefonon tudtunk beszélni.

A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Éva, most végre magadra is gondolhatsz! Menj el kirándulni velünk! Próbálj ki új dolgokat!
De én csak üresen bámultam rájuk. Hogy lehetne új életet kezdeni ennyi idősen?

A legnehezebb az ünnepek voltak. Karácsonykor először ültünk külön asztalhoz Lacival – Zsófi próbált mindkettőnknek kedvezni, de a feszültség tapintható volt.

Egyik este Bodzával sétáltam a Duna-parton. Néztem a víz tükrén csillogó fényeket és azon gondolkodtam: vajon tényleg vége mindennek? Vagy van még esély arra, hogy újra boldog legyek?

Azóta eltelt fél év. Lassan megtanultam egyedül élni. Néha még mindig hiányzik Laci – főleg esténként, amikor csend van a házban. De már nem félek annyira az egyedülléttől.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze teával és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni 62 évesen? Vagy csak beletörődünk abba, amit az élet hozott?

Ti mit gondoltok? Van élet a válás után ebben a korban? Vagy örökre magányos maradok?