Tíz lány után: Egy anya harca a fiú utódért – Vajon elég vagyok így is?

– Megint lány, ugye? – kérdezte anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem a hasamon. A falusi házban vastagon terjengett a húsleves illata, de a levegő mégis fojtogató volt.

– Még nem tudjuk biztosan, Ilonka néni – válaszoltam halkan, de már a hangomban ott volt a fáradtság. A kilencedik lányom, Zsófi épp az ölemben játszott, a többiek az udvaron viháncoltak. A férjem, Gábor, az ablakon át figyelte őket, de nem szólt semmit.

A faluban mindenki tudta: mi vagyunk azok, akiknek csak lányai születnek. A boltban is összesúgtak mögöttem: „Szegény Katalin, hát mikor lesz már fiú?” Mintha csak az én hibám lenne. Mintha nem lennék elég nő, elég anya addig, amíg nem szülök egy fiút.

Az első három lány után még reménykedtem. Gábor is mosolygott, azt mondta: „Majd a következő!” De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet beszéltünk erről. A negyedik lány után már csak csend volt. Az ötödiknél anyósom sírt. A hatodiknál már csak legyintett. A hetediknél Gábor apja, Sándor bácsi egyszerűen kijelentette: „Nem lesz ebből semmi.”

Minden este, amikor lefeküdtem, hallgattam a ház csendjét. A lányok lélegzetét, ahogy álmodnak. Néha úgy éreztem, mintha valami hiányozna – de nem nekem. Hanem nekik. Mintha nem lennének teljesek nélküle. Pedig szerettem őket mindennél jobban.

Egyik este Gábor mellém ült az ágyra.

– Kati… – kezdte halkan. – Ha most sem lesz fiú…

Nem fejezte be. Csak nézett rám azokkal a szomorú barna szemekkel. Tudtam, mit akar mondani. Hogy talán abba kellene hagynunk. Hogy talán ő is csalódott bennem.

– Te mit szeretnél? – kérdeztem vissza.

– Én csak… – sóhajtott. – Tudod, apám mindig azt mondta: „Egy férfi akkor igazi férfi, ha fia van.”

– És egy nő? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt.

A falu is nyomást gyakorolt rám. A templomban az asszonyok összesúgtak mögöttem: „Katalin biztos valamit rosszul csinál.” Az orvos is csak mosolygott: „Majd most!” De én már nem tudtam hinni benne. Minden ultrahang előtt rettegtem: vajon most végre fiú lesz? Vagy újra csalódást okozok mindenkinek?

A lányok közben nőttek. Mindegyik más volt: Anna csendes és szorgalmas, Eszter mindig nevetett, Lili folyton kérdezett. De mindegyikükben ott volt valami közös: az én szeretetem. Mégis úgy éreztem, mintha valamiért bűnhődnöm kellene.

Egy nap Zsófi odabújt hozzám:

– Anya, miért sírsz?

– Nem sírok, kicsim – töröltem le gyorsan a könnyeimet.

– Szeretnéd, ha kisöcsénk lenne?

Nem tudtam mit mondani. Csak magamhoz öleltem.

A tizedik terhesség alatt minden nap egyre nehezebb lett. Gábor egyre többet dolgozott a földeken, kevesebbet volt otthon. Anyósom minden nap felhívott: „Mit mondott az orvos? Fiú lesz?”

Aztán eljött az utolsó ultrahang napja. Egyedül mentem be a városi kórházba. Az orvos kedves volt, de a szemében ott volt az együttérzés.

– Katalin… úgy tűnik, kislány lesz.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

Hazafelé a buszon néztem ki az ablakon. Az Alföld végtelen síksága terült el előttem. Vajon tényleg ennyire fontos egy fiú? Vajon tényleg kevesebbet érek így?

Otthon csend volt. Gábor csak annyit mondott:

– Értem.

Anyósom sírt. A lányok viszont örültek: „Még egy húg!”

Aznap este leültem az asztalhoz és néztem a családomat. Kilenc gyönyörű lányomat és a férjemet, aki csendben ült mellettem.

– Tudjátok mit? – mondtam halkan. – Lehet, hogy sosem lesz fiunk. De én boldog vagyok veletek így is.

Anna odajött és megölelt.

– Anya, mi szeretünk téged.

Talán nem leszek soha az a nő, akitől fiút várnak. Talán mindig csak „a lányos anya” maradok a faluban. De ezek a lányok engem választottak anyjuknak – és én őket választom minden nap.

Vajon tényleg csak akkor vagyunk elég jók, ha megfelelünk mások elvárásainak? Vagy lehetünk boldogok úgy is, ahogy vagyunk? Ti mit gondoltok erről?