„Anyu, miért csak ennyit adtatok?” – Amikor a lányom szemében kevés volt minden áldozatunk
– Anya, ezt most komolyan gondoltátok? – kérdezte Dóra, miközben a borítékot forgatta az ujjai között. A hangja éles volt, szinte vágott. A nappaliban ültünk, az esküvő másnapján, amikor mindenki fáradtan, de boldogan szokott lenni. Csak én nem voltam boldog.
A borítékban ötvenezer forint volt. Ennyit tudtunk adni ajándékba, miután hónapokig szerveztük az esküvőt, és minden fillérünket beletettük. A férjem, Laci, már hajnalban elment dolgozni, hogy pótolja a hiányt a számlánkon. Dóra viszont csak nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Dóra, tudod jól, hogy mindent mi fizettünk – próbáltam halkan magyarázni. – A ruhádat, a helyszínt, a vacsorát, a zenekart…
– De anya! Mindenki más legalább százezret kapott a szüleitől! – csattant fel. – Ti meg… ezt? Hát nem számítok?
A szívem összeszorult. Emlékszem, mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer majd a lányomnak gyönyörű esküvőt szervezünk. Hogy majd büszkén nézem, ahogy táncol az első táncot. Hogy majd azt mondja: „Köszönöm anya, hogy mindent megtettél értem.” Ehelyett most itt ültem előtte, és úgy éreztem magam, mint egy utolsó senki.
A gondolatok cikáztak a fejemben. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam neki mindig? Túl könnyen kapott meg mindent? Vagy egyszerűen csak ilyen lett a világ?
– Dóra, kérlek… – kezdtem újra, de ő már felállt.
– Nem érdekelnek a kifogások! – mondta dühösen. – A Gergő anyjáék semmit sem adtak, de tőlük nem is vártam mást. De ti… ti mindig azt mondtátok, hogy számíthatok rátok!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam sírni előtte, de nem tudtam visszatartani. Az egész életemet arra tettem fel, hogy neki jobb legyen. Hogy ne kelljen nélkülöznie úgy, ahogy nekem kellett gyerekkoromban. Az apám alkoholista volt, anyám három műszakban dolgozott a gyárban. Én megfogadtam: az én gyerekemnek nem lesz ilyen sorsa.
De most úgy éreztem, minden hiába volt.
Az esküvő előtt hónapokig számolgattuk a pénzt Lacival. A helyszín már önmagában hatszázezer forint volt. A ruha kétszázötvenezer. A zenekar százhúszezer. És akkor még ott voltak az apróbb költségek: virágok, meghívók, torta… Minden este listákat írtam, számoltam, hol tudunk spórolni. Laci túlórázott a gyárban, én is vállaltam plusz műszakokat az óvodában.
Dóra viszont csak válogatott: „Ez a terem túl kicsi! Ez a ruha nem elég különleges! A torta legyen három emeletes!” És én mindent megpróbáltam teljesíteni.
Most pedig itt állt előttem, és azt mondta: kevés vagyok.
Aznap este Laci csendben ült le mellém.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Dóra haragszik ránk – suttogtam. – Mert csak ötvenezer forintot adtunk neki ajándékba.
Laci sóhajtott.
– Tudod mit? Én már nem értem ezt a világot. Amikor mi házasodtunk, örültünk egy szép tányérnak is.
– Én is… – mondtam halkan. – De lehet, hogy mi rontottuk el? Túl sokat akartunk adni neki mindig…
Napokig nem beszéltünk Dórával. A telefonja ki volt kapcsolva. Gergő anyja egyszer felhívott: „Ne aggódjon, majd megbékél.” De én nem tudtam nyugodni.
Aztán egy hét múlva Dóra beállított hozzánk. Az arca komor volt.
– Anya… beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk az asztalhoz. Ő nézett rám, én rá.
– Sajnálom – mondta végül. – Csak… mindenki azt mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen szüleim vannak. És én is ezt gondoltam mindig. De most… valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok elég fontos nektek.
– Dóra… – kezdtem sírva –, te vagy a legfontosabb nekünk! Az egész életünket rád tettük fel!
– Tudom… csak… butaság volt – suttogta.
Megöleltük egymást. De valami eltört bennem azon az estén. Rájöttem: lehet bármennyi pénzünk vagy ajándékunk, ha a szeretetet nem tudjuk átadni úgy, hogy azt ő is értse.
Azóta is sokszor gondolkozom ezen. Vajon tényleg mi rontottuk el? Vagy egyszerűen csak ilyen lett ez a világ? Ti mit gondoltok: hol van a határ az áldozat és az elvárás között?