Amikor Gábor belépett az életembe: Egy magyar nő története a szerelemről, önfeladásról és újrakezdésről

– Eszter, miért nem szóltál, hogy megint késel? – csattant fel anyám hangja, miközben az előszobában kapkodva húztam le a cipőmet. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Már megint Gábor miatt. Már megint egy újabb este, amikor nem tudtam nemet mondani neki.

– Ne haragudj, Anya, csak… – kezdtem volna magyarázkodni, de ő már hátat is fordított.

A tükörbe néztem: karikás szemek, elkenődött smink. Vajon ki vagyok én mostanában? Hol van az a lány, aki mindig tudta, mit akar? Amióta Gábor belépett az életembe, minden megváltozott. A barátaim szerint sosem voltam ilyen bizonytalan. A családom aggódva nézett rám, de én csak azt éreztem: nélküle semmi vagyok.

Gáborral egy nyári estén találkoztam a Margitszigeten. Egy barátnőm születésnapján voltunk, amikor odalépett hozzám. Magabiztos volt, sármos, és úgy nézett rám, mintha csak én léteznék a világon. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy veszélyes – de nem tudtam ellenállni neki.

– Gyere velem táncolni! – mondta nevetve, és már húzott is maga után. Aznap este minden más lett. Azt hittem, végre megtaláltam azt a szerelmet, amiről mindig is álmodtam.

Az első hetekben minden tökéletesnek tűnt. Gábor figyelmes volt, meglepett apró ajándékokkal, hosszú sétákra vitt a Duna-parton. De ahogy telt az idő, egyre többször éreztem magam feszélyezve mellette. Ha nem vettem fel a telefont azonnal, amikor hívott, megsértődött. Ha találkozni akartam a barátnőimmel, mindig talált valami kifogást, hogy inkább vele legyek.

– Szeretlek, Eszter – mondta gyakran –, de nem bírom elviselni a gondolatot, hogy nélkülem vagy.

Eleinte hízelgőnek tűnt ez a ragaszkodás. Aztán lassan rájöttem: Gábor nem csak szeretni akar engem, hanem birtokolni is. Egyre kevesebbet találkoztam a barátaimmal. A családi ebédeken is mindig ott volt velem – és ha szóba került valami múltbeli emlékem, amit nélküle éltem át, látni lehetett rajta a féltékenységet.

Egyik este otthon ültem a szobámban, amikor anyám bejött hozzám.

– Eszterkém, minden rendben van veletek? – kérdezte halkan.

– Persze – hazudtam automatikusan. – Csak mostanában sok a munka.

– Nem vagy már önmagad – mondta anyám szomorúan. – Régen annyit nevettél… Most meg csak árnyéka vagy önmagadnak.

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem ott némán, és azon gondolkodtam: vajon tényleg elveszítettem magam?

A következő hetekben Gábor egyre többet követelt tőlem. Elvárta, hogy minden időmet vele töltsem. Ha nemet mondtam valamire, megsértődött vagy dühös lett. Egy este összevesztünk azon, hogy el akartam menni egy régi barátnőm esküvőjére.

– Miért fontosabb neked az a lány, mint én? – kérdezte indulatosan.

– Nem fontosabb! Csak szeretnék ott lenni az esküvőjén! – kiabáltam vissza.

– Ha elmész, ne számíts rám többet! – vágta oda.

Aznap este sírva aludtam el. Reggelre eldöntöttem: nem mehetek el így tovább. De amikor megláttam Gábort másnap reggel a házunk előtt egy csokor virággal és bocsánatkérő arccal, minden elhatározásom szertefoszlott.

Így telt el még fél év. Egyre inkább elveszítettem önmagam. Már nem jártam el sehova nélküle. A barátaim lassan eltűntek mellőlem. A családommal is csak felszínesen beszélgettem.

Egy nap azonban minden megváltozott. Anyám kórházba került egy hirtelen rosszullét miatt. Ott ültem mellette az ágyánál, és rájöttem: miközben Gábornak próbáltam megfelelni, elhanyagoltam azt az embert, aki mindig mellettem állt.

Amikor anyám felébredt a műtét után, rám mosolygott.

– Ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled azt a lányt, aki vagy – suttogta halkan.

Aznap este felhívtam Gábort.

– Szakítok veled – mondtam remegő hangon.

Először nem akarta elhinni. Könyörgött, fenyegetőzött is kicsit. De most először éreztem magamban erőt ahhoz, hogy kitartsak magam mellett.

Azóta eltelt két év. Újraépítettem az életemet. Visszatértek a barátaim is lassan mellém. Anyám egészséges lett újra. Néha még eszembe jut Gábor – és az a lány is, aki voltam mellette.

De most már tudom: senkiért sem szabad feladni önmagunkat.

Vajon hányan élnek ma is olyan kapcsolatban Magyarországon, ahol napról napra elveszítik önmagukat? Ti mit tennétek a helyemben?