Tíz év után: Amikor Gyula visszatért a semmiből, újra összedőlt a világom

– Anya, ki az a bácsi az ajtóban? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam összerakni a hónap végére a csekkeket. A hangja remegett, mintha érezné, hogy valami végérvényesen megváltozott. Felnéztem, és ott állt Gyula. Tíz év után. Ugyanaz a barna kabát volt rajta, amit akkor viselt, amikor utoljára láttam – azon az estén, amikor azt mondta, csak leugrik cigarettáért.

A szívem egyszerre ugrott a torkomba és süllyedt a gyomromba. A kezem remegett, ahogy letettem a tollat. Zsófi és Bence – akkor még csak három és öt évesek voltak – most már kamaszok. Az életünk nélküle is ment tovább. Vagy legalábbis próbáltam elhitetni magammal.

– Szia, Anna – mondta halkan Gyula. A hangja ismerős volt, de idegenül csengett. A gyerekek döbbenten nézték. Bence szeme összeszűkült.

– Mit keresel itt? – kérdeztem ridegen. A hangom idegen volt számomra is.

Gyula zavartan nézett rám, majd a gyerekekre. – Sajnálom… Tudom, hogy nincs jogom… csak… szerettem volna látni titeket.

Az első gondolatom az volt: hogy merészeli? Tíz évig semmi hír, sem egy levél, sem egy telefonhívás. Egyedül vittem végig mindent: a betegségeket, az iskolai szülői értekezleteket, a karácsonyokat nélküle. Minden este azt hazudtam a gyerekeknek, hogy apjuk dolgozik valahol messze, de majd visszajön. Egy idő után már magamnak is hazudtam.

– Anyu… ő tényleg apa? – kérdezte Bence halkan.

Gyula letérdelt eléjük. – Igen… én vagyok az apátok. Tudom, hogy nem érdemlem meg…

Nem bírtam tovább hallgatni. Kirohantam a konyhába, és becsaptam magam mögött az ajtót. A kezem ökölbe szorult. Hányszor képzeltem el ezt a pillanatot? Hányszor álmodtam arról, hogy visszajön, és mindent elmagyaráz? De most csak dühöt éreztem.

Anyám hangja csengett a fejemben: „Anna, erős vagy! Meg tudod oldani!” De most úgy éreztem, összeroppanok.

Este Gyula ott ült a nappaliban. A gyerekek kérdésekkel ostromolták: Hol voltál? Miért nem írtál? Szeretsz minket egyáltalán? Gyula csak ült ott lehajtott fejjel.

– Elmentem… mert gyenge voltam – mondta végül. – Féltem attól, hogy nem tudok jó apa lenni. Elvesztettem a munkám, adósságba keveredtem… Azt hittem, ha eltűnök, jobb lesz nektek nélkülem.

– És most? Most jobb nekünk? – csattant fel Bence.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Láttam Gyula szemében a bűntudatot. De vajon elég ez ahhoz, hogy megbocsássak neki?

Aznap este nem aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: az első közös lakásunk Zuglóban; amikor Zsófi megszületett; amikor Gyula először mondta: „Minden rendben lesz.” És aztán az üres ágyak, a magányos ünnepek.

Másnap reggel Gyula reggelit készített. A gyerekek csendben ültek az asztalnál. Éreztem, hogy valami megváltozott bennük is: egyszerre voltak kíváncsiak és dühösek.

– Anna… tudom, hogy nincs jogom kérni semmit – kezdte Gyula –, de szeretném jóvátenni… legalább megpróbálni.

Felnevettem – keserűen. – Jóvátenni? Tíz év nem múlik el csak úgy! Tudod te egyáltalán, min mentünk keresztül?

Gyula lehajtotta a fejét. – Nem tudom… de szeretném megtudni.

A következő hetekben Gyula próbált segíteni: elvitte Bencét fociedzésre, Zsófit korrepetálta matekból. De minden mozdulatában ott volt a feszültség. A szomszédok suttogtak: „Visszajött az Anna férje… Vajon meddig marad?”

Egy este anyám átjött.

– Anna, gondolj a gyerekekre! Talán szükségük van rá…

– És rám ki gondol? – fakadtam ki sírva. – Tíz évig egyedül voltam! Most meg csak úgy visszajön?

Anyám megsimogatta a vállam. – Néha az élet nem igazságos… de talán adni kell még egy esélyt.

Napokig vívódtam magamban. Láttam Bence szemében a haragot és Zsófi szemében a reményt. Vajon mi lenne jobb nekik? Ha újra család lehetnénk? Vagy ha végleg lezárnánk ezt a fejezetet?

Egy este Gyula odajött hozzám.

– Anna… ha azt akarod, elmegyek. De ha van rá esély… maradnék.

Néztem őt – azt az embert, akit egyszer szerettem, aki annyiszor okozott csalódást. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

Azóta is minden nap ezen gondolkodom. Néha úgy érzem, talán képes vagyok újrakezdeni vele – máskor meg úgy érzem, soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amikor eltűnt.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán megbocsátani ekkora árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?