Amikor a csengő túl hangosan szól – Egy váratlan anyós-látogatás, ami mindent megváltoztatott

– Hányszor mondtam már, hogy ne hagyd szanaszét a cipőket az előszobában? – csattant fel az anyósom, ahogy belépett, még le sem vette a kabátját. A csengő éles hangja még mindig visszhangzott a fejemben, miközben próbáltam elrejteni a zavaromat. Nem számítottam rá, hogy Ágnes néni, a férjem édesanyja, pont ma toppan be hozzánk, amikor a lakásban káosz uralkodik, a gyerekek ordítanak, és én is csak egy kinyúlt pólóban vagyok.

– Jó napot, Ágnes néni – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcom ég. A férjem, Gábor, még dolgozott, csak este jön haza. Egyedül kellett szembenéznem az anyósom kritikus pillantásával.

– Látom, nálatok mindig ilyen rendetlenség van? – nézett körbe, miközben letette a táskáját az asztalra. A kisfiam, Marci, épp akkor döntött úgy, hogy kiborítja a doboz legót a nappali közepére. A kislányom, Lili, hisztizni kezdett, mert nem találta a kedvenc plüssét.

– Tudja, mostanában nehéz mindenre odafigyelni – próbáltam magyarázkodni. – Gábor sokat dolgozik, én meg próbálom egyben tartani a családot.

Ágnes néni sóhajtott. – Amikor én voltam fiatal anya, nálunk mindig rend volt. Nem értem, miért ilyen nehéz ez mostanában.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Mindig ezt csinálja: összehasonlítja magát velem, mintha én kevesebb lennék. Pedig csak szeretném jól csinálni. Szeretném, ha elfogadna.

– Szeretne egy kávét? – kérdeztem halkan.

– Inkább teát. De előbb összeszedhetnéd a játékokat – mondta szárazon.

Ahogy lehajoltam Marci mellé, hogy segítsek neki összepakolni, hallottam Ágnes néni suttogását: – Szegény Gábor…

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Nem szóltam semmit, csak összeszorított fogakkal pakoltam tovább. Az egész délután feszültségben telt. Ágnes néni mindenbe belekötött: miért nem vasaltam ki Gábor ingeit előre, miért nem főztem levest ebédre, miért hagyom a gyerekeket ennyit tévézni.

Este Gábor fáradtan ért haza. Amint belépett az ajtón, az anyja máris panaszkodni kezdett:

– Fiam, nem tudom, hogy bírod ezt… Itt minden feje tetejére állt! Régen nálunk ilyen sosem fordulhatott volna elő!

Gábor rám nézett. Láttam rajta a feszültséget. – Anya, kérlek… – kezdte volna, de Ágnes néni nem hagyta abba.

– Régen egy asszony tudta a dolgát! Ma meg mindenki csak panaszkodik! – folytatta.

Nem bírtam tovább. – Elég! – kiáltottam fel. – Nem vagyok tökéletes! De mindent megteszek! Miért nem lehet ezt elfogadni?

Csend lett. Ágnes néni döbbenten nézett rám. Gábor is csak állt ott némán.

– Én csak segíteni akartam… – mondta végül halkan az anyósom.

– Segíteni? – kérdeztem keserűen. – Az nem segítség, ha csak kritizál! Az fáj!

Ágnes néni felkapta a táskáját és szó nélkül elindult az ajtó felé. A gyerekek is elhallgattak. Hallottam, ahogy becsapódik mögötte az ajtó.

Aznap este Gábor és én alig szóltunk egymáshoz. Másnap reggel üzenetet kaptam Ágnes nénitől: „Remélem, egyszer megérted majd.”

Azóta hetek teltek el. A családi vasárnapok elmaradtak. A gyerekek kérdezik: „Mikor jön megint nagyi?” Nem tudok mit mondani nekik.

Minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg én voltam túl érzékeny? Vagy neki kellett volna visszafognia magát? Miért olyan nehéz elfogadni egymást? Vajon lehet még valaha béke köztünk?

Talán mindannyian hibáztunk. Talán túl sokat várunk el egymástól. De vajon hogyan lehet újraépíteni azt, ami eltört?

Néha csak ülök a csendben és azt kérdezem magamtól: „Ha újra csengetne valaki azon az ajtón… vajon kinyitnám-e?”