„Amikor a fiam elhagyta a családját: Egy anya vallomása a megbocsátásról és újrakezdésről”

– Hogy tehetted ezt velük, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen markolta a porcelán bögrét. A fiam csak lesütötte a szemét, mintha a padlón keresné a választ.

– Anya, én… már nem szeretem Katát. Sajnálom. – A hangja üres volt, idegen. Az én fiam, akit egykor az ölemben ringattam, most idegenként ült velem szemben, és éppen most rombolta le mindazt, amit együtt építettünk fel.

Aznap este nem aludtam. Az unokáim, Zsófi és Marci képe lebegett a szemem előtt. Vajon mit mondanak majd nekik? Hogy az apjuk elment? Hogy egy másik nő fontosabb lett náluk? És Kata… Kata, aki az évek során közelebb került hozzám, mint a saját lányom valaha is volt.

Másnap reggel átmentem hozzájuk. Kata az ajtóban állt, karikás szemekkel, de amikor meglátott, nem szólt semmit. Csak átölelt. Olyan szorosan öleltük egymást, mintha mindketten attól félnénk, hogy ha elengedjük egymást, végleg szétesünk.

– Nem tudom, hogy fogom ezt túlélni – suttogta Kata.

– Együtt fogjuk – válaszoltam halkan.

Az elkövetkező hetekben minden nap ott voltam náluk. Segítettem reggelit készíteni, iskolába vinni a gyerekeket, este mesét olvastam nekik. Gábor ritkán jött – ha jött is, csak néhány percre állt meg az ajtóban. A gyerekek eleinte sírtak utána, de lassan megszokták a hiányát. Én viszont minden este sírtam helyettük is.

A családunk széthullott. Az anyám – az én drága édesanyám – azt mondta: „Ne avatkozz bele, Lili! Ez az ő dolguk.” De hogyan ne avatkozzak bele? Hogy hagyhatnám magukra azokat, akiket szeretek?

Egy vasárnap délután Gábor váratlanul beállított. Kata éppen a konyhában volt, én pedig a nappaliban játszottam Zsófival és Marcival.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Kimentünk az udvarra. A levegő feszültséggel telt meg.

– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte –, de kérlek… ne fordíts hátat nekem sem.

– Nem haragszom rád – mondtam végül –, csak csalódtam benned. És félek attól, hogy egyszer majd te is rájössz: amit elvesztettél, azt sosem kapod vissza.

Gábor csak bólintott. Láttam rajta a bűntudatot, de nem szólt többet.

Az emberek azt hiszik, hogy egy válás csak két embert érint. De ez hazugság. Egy egész család szenved miatta. Az unokáim rajzain egy ideig mindig négyen voltak: anya, apa, Zsófi és Marci. Aztán egy nap már csak hárman voltak a papíron.

Kata próbált erős maradni. Dolgozott, intézte a háztartást, de néha láttam rajta: legszívesebben csak sírna egész nap. Egy este leült mellém.

– Lili néni… – így hívott mindig –, maga szerint valaha újra boldog leszek?

– Nem tudom – feleltem őszintén –, de azt tudom: amíg itt vagyunk egymásnak, addig nem vagy egyedül.

A faluban sokan összesúgtak mögöttünk. „Láttad? Lili még mindig Katával barátkozik! Hát nem szégyelli magát?” De engem nem érdekelt. Az unokáim boldogsága fontosabb volt minden pletykánál.

Egy év telt el így. Gábor új életet kezdett egy másik városban az új párjával. Ritkán hívott minket. Kata idővel megtanult mosolyogni újra – először csak a gyerekek miatt, aztán már magáért is. Én pedig rájöttem: lehet valakit szeretni akkor is, ha már nem tartozik hivatalosan a családhoz.

Egyik este Marci odabújt hozzám:

– Mama… te ugye sosem hagysz el minket?

A szívem összeszorult.

– Soha, kicsim – súgtam vissza –, amíg csak élek.

Most itt ülök a régi ház verandáján, nézem Katát és az unokáimat játszani a kertben. Néha még mindig fáj – főleg amikor Gábor neve szóba kerül –, de már nem haragszom rá. Megtanultam megbocsátani neki is, magamnak is.

Vajon hányan vannak még olyan anyák és nagymamák Magyarországon, akik ugyanígy éreznek? Akiknek választaniuk kell vér és szeretet között? Ti mit tennétek az én helyemben?