„Miért nem főzöl úgy, mint a barátaid felesége?” – Egy magyar feleség őszinte vallomása a családi asztalnál dúló harcokról

– Már megint rántott hús? – kérdezte Bence, miközben leült az asztalhoz, és végigmérte a vacsorát. A hangjában ott bujkált az a leplezetlen csalódottság, amit már hetek óta éreztem minden egyes étkezésnél.

– Igen, rántott hús. Tudod, hogy ma is túlóráztam – válaszoltam halkan, próbálva elnyomni a fáradtságot a hangomban. A kisfiunk, Marci, épp a kanapén játszott a legóival, és minden egyes koppanás az idegeimen táncolt.

Bence sóhajtott, majd odavetette: – Bezzeg Zsolt felesége, Ági… Náluk minden este valami új van az asztalon. Tegnap például valami töltött padlizsánt csinált, meg házi kenyeret sütött. Nem is értem, hogy csinálja.

A kés megállt a kezemben. A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor hasonlítottak már össze másokkal? De most valahogy jobban fájt. Talán mert egész nap dolgoztam egy pesti irodában, aztán rohantam Marciért az oviba, közben bevásároltam, majd hazaérve még el kellett mosogatnom és kiteregetnem is. Ági otthon van a kislányukkal, Gerdával – gyesen –, és tényleg imád főzni. De én… én csak túlélni próbálok.

– Bence, te tényleg nem látod a különbséget? – kérdeztem végül remegő hangon. – Ági otthon van egész nap. Én dolgozom. Nem tudok minden este háromfogásos vacsorát varázsolni.

– Jó, de legalább próbálhatnád változatosabbá tenni… – mondta, de már nem nézett rám. A telefonját nyomkodta.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Nem akartam sírni Marci előtt. Inkább kimentem a konyhába, és ott próbáltam összeszedni magam. Hallottam, ahogy Bence odaszól Marcinek:

– Anyának most rossz napja van.

De nem csak egy rossz napom volt. Hónapok óta úgy éreztem, mintha mindenki elvárná tőlem, hogy egyszerre legyek tökéletes anya, feleség és dolgozó nő. Mintha az én igényeim nem számítanának.

Másnap reggel Bence szó nélkül ment el dolgozni. Marci rám nézett nagy barna szemeivel:

– Anya, miért vagy szomorú?

– Csak fáradt vagyok, kicsim – simogattam meg a fejét.

Aznap egész nap ezen kattogtam. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. Az egyik kolléganőm, Judit, észrevette:

– Minden rendben otthon?

Elmeséltem neki mindent. Judit csak bólogatott.

– Nálunk is ugyanez megy – mondta. – A férjem szerint az anyja jobban főzött… De hát ő otthon volt egész életében! Mi meg dolgozunk reggeltől estig.

Hazafelé menet vettem egy csokor tulipánt magamnak. Úgy éreztem, legalább ennyit megérdemlek.

Este Bence később jött haza. Csendben vacsoráztunk. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Beszéltem Zsolttal ma. Mondta, hogy Ági teljesen ki van bukva otthon a gyerekkel. Néha már sírva hívja fel Zsoltot, hogy nem bírja tovább.

Felnéztem rá.

– Látod? Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondtam halkan.

Bence bólintott.

– Sajnálom, hogy mindig összehasonlítalak vele… Csak… néha hiányzik az otthoni ízek változatossága.

– Nekem meg néha hiányzik egy kis elismerés – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam.

Csend lett köztünk. Marci eközben boldogan játszott tovább.

Aznap este Bence segített elpakolni vacsora után. Nem szólt semmit, csak csendben mosogatott mellettem.

Másnap reggel egy cetlit találtam az asztalon: „Köszönöm, hogy minden nap gondoskodsz rólunk.”

Nem oldódott meg minden varázsütésre. De valami elindult bennünk: elkezdtünk beszélgetni arról, ki mit érez, mitől fél, mire vágyik igazán. Megtanultuk: nem attól lesz boldog egy család, ha minden este új étel kerül az asztalra – hanem attól, ha meghallgatjuk egymást.

Most már néha együtt főzünk hétvégén. Marci is segít panírozni vagy salátát keverni. Néha még mindig eszembe jut Ági tökéletes vacsorája – de már nem fáj annyira.

Vajon hány családban zajlik ugyanez a harc? Miért hisszük azt, hogy csak akkor vagyunk elég jók, ha másokhoz mérjük magunkat? Várom a ti történeteiteket is…