Megígértem a lányomnak a tökéletes esküvői ajándékot, de el kellett költenem a pénzt máshol – most már nem beszélünk egymással

– Anya, ugye tényleg megveszed nekem azt a ruhát? – Dóra hangja remegett az izgatottságtól, miközben a próbafülkéből kilépett. A hófehér csipke szinte világított rajta, a szeme csillogott, ahogy a tükörbe nézett.

– Megígérem, kicsim – mondtam, és próbáltam elrejteni a szorongást a hangomban. A ruha ára egy kisebb vagyon volt, de hónapok óta félretettem minden forintot, hogy valóra váltsam az álmát. Dóra mindig is arról álmodott, hogy egyszer hercegnőként vonulhat az oltár elé. És én… én mindent megtettem volna érte.

Aznap este, amikor hazaértünk, leültem a konyhaasztalhoz, és elővettem a borítékot, amiben a pénzt tartottam. Szinte éreztem Dóra örömét előre – ahogy majd átölel, amikor átadom neki az álomruhát. De aztán megszólalt a telefonom. A testvérem, Gábor hívott.

– Anikó, baj van. Apa elesett otthon, be kellett vinniük a kórházba. Nem tudom, mi lesz…

A következő napokban minden megváltozott. Apám combnyaktörést szenvedett, és az orvosok szerint hosszú rehabilitáció vár rá. Az állami ellátás lassú volt, és Gáborral együtt úgy döntöttünk: magánklinikára visszük, hogy gyorsabban felépüljön. A család összes megtakarítását össze kellett szednünk – beleértve azt a pénzt is, amit Dóra ruhájára tettem félre.

Amikor elmondtam Dórának, hogy nem tudom kifizetni a ruhát, először csak némán nézett rám. Aztán kitört belőle minden fájdalom és harag.

– Mindig csak mások! Mindig csak Gábor meg nagypapa! Én sosem vagyok elég fontos neked! – kiabálta könnyek között.

– Dóra, kérlek… Értsd meg! Apa most nagyon rossz állapotban van. Nem hagyhattam magára…

– Nekem ez volt az álmom! Megígérted! – zokogta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Az esküvő napján ott ültem a templomban, és néztem, ahogy Dóra egy egyszerűbb ruhában vonul az oltárhoz. Nem nézett rám. Az ünnepségen alig szólt hozzám. A családtagok próbáltak vigasztalni: „Majd megbékél”, „Idővel megérti”. De én csak azt éreztem: valamit végleg elveszítettem.

Hetek teltek el. Dóra nem hívott. Az üzeneteimre csak röviden válaszolt: „Jól vagyok.” Az unokám születését is csak Facebookon tudtam meg. A szívem összeszorult minden alkalommal, amikor megláttam egy újabb képet róluk – nélkülem.

Egy este Gábor átjött hozzám.

– Anikó, beszélned kellene vele. Nem hagyhatod így…

– Mit mondjak? Hogy sajnálom? Hogy választanom kellett közte és apa között? Hogy bűntudatom van minden nap?

– Mondd el neki az igazat – felelte halkan.

De hogyan mondjam el egy lánynak, hogy az anyja nem tudott egyszerre mindenkinek mindent megadni? Hogy néha az élet igazságtalan döntések elé állít? Hogy szeretem őt – jobban, mint bárki mást –, de akkor is hibáztam?

Azóta is minden este ugyanazt a borítékot nézem a fiókban – most már üresen. Néha elképzelem, ahogy egyszer újra átölelhetem Dórát. Hogy talán egyszer megbocsát nekem.

De vajon lehet-e pótolni azt, amit egyszer elveszítettünk? Meg lehet-e bocsátani egy anyának, ha nem tudta teljesíteni a lánya legnagyobb álmát?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet ezt bocsátani? Vagy örökre elveszítettem őt?