Anyám luxusban él, miközben mi kenyéren és vízen: Egy magyar család harca a megértésért

– Már megint csak kifogásokat keresel, Zsuzsa! – harsogta anyám a telefonba, miközben a háttérben kristálypoharak csilingeltek. – Ha Gábor rendes férfi lenne, nem ilyen szegényes körülmények között élnétek! Nézd meg az én életemet!

A kezem remegett, ahogy a telefont szorítottam. A konyhában álltam, a linóleumon foltok, a hűtőben csak egy fél rúd parizer és egy doboz tej. Bence, a kisfiam, épp a szőnyegen játszott, mosolyogva nézett rám. Down-szindrómás, de a világ legboldogabb gyereke – legalábbis én így látom. Gábor az éjszakás műszakból épp csak hazaért, fáradtan dőlt le az ágyra.

– Anyu, kérlek… – próbáltam halkan beszélni, hogy Bence ne hallja a feszültséget. – Mi mindent megteszünk. Gábor dolgozik, én is próbálok otthonról varrni…

– Varrni? – nevetett fel gúnyosan. – Az nem munka! Ha nem lennél ilyen makacs, már rég eljöttél volna hozzám. Itt mindened meglenne! De inkább szenvedsz egy ilyen férfi mellett…

A torkomban gombóc nőtt. Anyám sosem fogadta el Gábort. Szerinte csak egy szerencsétlen villanyszerelő, aki nem tudja eltartani a családját. Sosem látta meg benne azt az embert, aki hajnalban kel, hogy nekünk jobb legyen.

Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak, de gyorsan letöröltem őket. Bence rám nézett, mintha érezné a fájdalmam.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte.

– Csak egy kis hagyma volt – hazudtam mosolyogva.

Gábor felkelt az ágyból, odajött hozzánk. Megölelt hátulról.

– Ne hagyd, hogy elrontsa a napod – suttogta.

– Nem tudom kizárni… mindig ott van a fejemben az ő hangja. Hogy semmirekellő vagyok… hogy te sem vagy elég jó…

Gábor szeme elsötétült.

– Tudod mit? Nem érdekel, mit mond. Mi vagyunk egy család. És én szeretlek téged. És Bencét is.

Aznap este vacsorára kenyeret ettünk tejjel. Bence boldogan majszolta, mintha ez lenne a világ legfinomabb étele. Én viszont csak arra tudtam gondolni: anyám most valószínűleg lazacot eszik pezsgővel a budai villájában.

Gyerekkoromban minden más volt. Apám még élt, anyám akkor is szerette a fényűzést, de legalább volt benne melegség. Amióta apu meghalt és anyám újra férjhez ment – egy gazdag vállalkozóhoz –, minden megváltozott. Mintha elfelejtette volna, honnan jöttünk.

Másnap reggel újabb telefonhívás: anyám.

– Zsuzsa, gondolkodtam… Mi lenne, ha Bencét beadnátok egy intézetbe? Ott szakemberek foglalkoznának vele, ti pedig végre élhetnétek! – mondta ridegen.

Elöntött a düh.

– Soha! Bence a mi fiunk! Nem adom oda senkinek!

– De hát így sosem lesz normális életed! – kiabálta.

– Nekem ez az életem! És boldog vagyok vele! – vágtam vissza.

Letettem a telefont. Gábor hallotta az egészet.

– Elég volt ebből – mondta csendesen. – Nem kell többé felvenned neki a telefont.

De nem tudtam megtenni. Anyám mégiscsak az anyám. És valahol mélyen mindig reménykedtem benne, hogy egyszer majd elfogad minket úgy, ahogy vagyunk.

Hetek teltek el. Egyik nap váratlanul beállított hozzánk. Drága kabátban, parfümillatban állt az ajtóban.

– Csak megnéztem, hogy éltek – mondta fagyosan.

Bence odaszaladt hozzá.

– Mama! – kiáltotta boldogan.

Anyám arcán egy pillanatra megrezdült valami. Talán sajnálat? Vagy undor? Nem tudtam eldönteni.

Leült az asztalhoz. Körbenézett a kopott bútorokon.

– Ezt nevezed otthonnak? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem határozottan. – Nekünk ez otthon.

Hosszú csend következett. Anyám végül felállt.

– Ha egyszer meggondolod magad… mindig van hely nálam – mondta, majd elment.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk.

– Szerinted valaha elfogadja majd Bencét? Vagy engem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom – felelte Gábor –, de nekünk egymásra kell figyelnünk. Nem mások véleményére.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok-e, amiért nem fogadom el anyám segítségét? Vagy csak próbálom megvédeni azt a kis boldogságot, amit együtt felépítettünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre szeretni és elengedni valakit, aki mindig csak bánt?