Minden Rajtam: Egy Lány, Akinek Mindig Erősnek Kell Lennie – Az Árnyékban Élő Nővérem Története

– Miért mindig én? – suttogtam magam elé, miközben a konyhapultnál állva próbáltam elnyomni a sírást. Anyám a szobában feküdt, a gyógyszerei az asztalon, én pedig már harmadszor főztem le neki teát ma délelőtt. Az öcsém, Gergő, megint nem jött el. „Majd holnap benézek, Zsófi, most nagyon sok a dolgom” – írta reggel egy rövid üzenetben. Ismerős mondat. Az elmúlt hónapokban szinte minden nap ezt hallottam tőle.

Gyerekkorunkban is így volt. Anyu mindig Gergő körül forgott: „Ne bántsd a kisöcsédet!”, „Zsófi, segíts neki a leckében!”, „Gergőnek most nagy szüksége van rád.” Én voltam az erős, a megbízható, aki sosem panaszkodik. Ha sírtam, csak annyit mondott: „Te okos lány vagy, Zsófi, te ezt kibírod.” És én kibírtam. Mindig.

Most harmincnégy éves vagyok, két gyerekkel és egy férjjel – aki ugyan szeret, de sosem értette igazán, miért érzem magam felelősnek mindenkiért. A munkahelyemen is rám bízzák a legnehezebb ügyeket, otthon pedig anyám ápolása mellett próbálok helytállni anyaként és feleségként is. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak rám számítana – de ha én elesek, ki tart meg engem?

Anyu betegsége tavaly kezdődött. Először csak feledékeny lett, aztán egyre többször kellett orvoshoz vinni. Gergő akkor még néha eljött, de ahogy súlyosbodott a helyzet, egyre ritkábban jelentkezett. „Nekem is családom van!” – mondta egyszer ingerülten telefonon. „Nem tudok mindent otthagyni!” Én sem tudok – gondoltam magamban –, de valahogy mégis mindig én vagyok itt.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem anyám ágya mellé. Halk volt a lakás, csak az óra kattogása hallatszott. Anyu felébredt és rám nézett.
– Zsófikám, olyan fáradtnak tűnsz…
– Csak egy kicsit nehéz most minden – válaszoltam halkan.
– Tudom, hogy sokat vállalsz… De Gergőnek is nehéz lehet – mondta halkan.
– Anya! – szaladt ki belőlem dühösen. – Mindig csak Gergő! Én is itt vagyok! Én is elfáradok! Miért nem látod?
Anyu meglepődött. Talán először látta rajtam igazán a fájdalmat.
– Sajnálom… – suttogta.

Másnap reggel Gergő felhívott.
– Mi újság anyuval? – kérdezte gyorsan.
– Ugyanaz. De jó lenne, ha néha te is itt lennél…
– Tudod, hogy dolgozom… Majd hétvégén benézek.
Letettem a telefont és éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat.

A férjemmel is egyre többet veszekedtünk. „Nem lehet mindent neked csinálni!” – mondta egyszer. „Mi lesz velünk? A gyerekekkel?” Nem tudtam válaszolni. Csak azt éreztem: ha most elengedem anyut, sosem bocsátom meg magamnak.

Egyik este Gergő végre eljött. Anyu örült neki, én viszont csak feszengtem. Amikor anyu elaludt, leültünk a konyhába.
– Zsófi… Ne haragudj rám – kezdte halkan Gergő. – Nem tudom jól csinálni ezt az egészet… Félek látni anyut így.
– Szerinted én nem félek? – kérdeztem vissza könnyes szemmel. – De legalább itt vagyok!
Csend lett köztünk. Talán először értette meg igazán, mennyire egyedül vagyok ebben az egészben.

Azóta néha segít. De még mindig én vagyok az első számú támasz. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék: mindenki számít rám, de senki sem kérdezi meg, hogy bírom-e még.

Ma reggel anyu rám mosolygott.
– Köszönöm, hogy itt vagy nekem…
Elmosolyodtam, de belül sírtam.

Vajon meddig lehet bírni? Hol van az önfeláldozás határa? És ki veszi észre azt a testvért vagy gyereket, aki mindig mindent kibír – egészen addig, amíg már nem bírja tovább?