„Nem bírom tovább, Panni néni!” – Az igazság, amit túl sokáig hallgattam el

– Nem bírom tovább, Panni néni! – szakadt ki belőlem a mondat, miközben a kezemben remegett a teásbögre. A konyhában álltunk, a régi cserépkályha mellett, ahol annyi délutánt töltöttem már el az elmúlt években. Panni néni rám nézett, szeme sarkában megrezzent valami, amitől összeszorult a torkom.

– Jaj, Zsuzsikám, hát mi történt? – kérdezte halkan, mintha nem értené, miért vagyok ennyire fáradt.

Azt hiszem, akkor szakadt át bennem minden gát. Az elmúlt évek alatt annyiszor mondtam le magamról, a gyerekeimről, csak hogy segítsek neki: bevásároltam, gyógyszert vittem, postára mentem helyette. Mert az ő lánya, Ági, csak ritkán jött haza Budapestről. Mindig volt valami fontosabb dolga.

– Fáradt vagyok – mondtam ki végül. – Nem tudok már mindent elintézni. Itthon is szükség van rám. A gyerekek… és anyu is beteg lett.

Panni néni ajka megremegett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha össze akarna omlani előttem. De aztán csak bólintott egyet, és a tekintete elhomályosult.

– Értem én… csak hát… – kezdte, de nem fejezte be.

A csend szinte fojtogató volt. A falióra kattogása hangosabbnak tűnt minden szónál. Eszembe jutottak azok a napok, amikor még örömmel mentem át hozzá: amikor együtt főztünk lekvárt, vagy amikor megmutatta a régi fényképeit. De az utóbbi időben már csak feladat volt minden látogatás. Egy újabb lista: tej, kenyér, vérnyomásmérő elem.

Otthon is egyre nehezebben viselték a hiányomat. A férjem, Gábor egyre többször szólt be: „Már megint Panni néninél vagy? Mikor lesz végre egy közös vacsoránk?” A gyerekek is panaszkodtak: „Anya, miért nem jössz velünk biciklizni?”

De mindig ott volt bennem a bűntudat. Hogy ha én nem segítek Panni néninek, akkor ki fog? Hiszen Ági csak ünnepekkor jön le vidékre. És Panni néni olyan magányos… De közben én is egyre magányosabb lettem.

Aznap este Gábor rám nézett vacsora közben:

– Mi történt? Olyan furcsa vagy.

– Megmondtam Panni néninek, hogy nem tudok többet segíteni neki mindenben – suttogtam.

Gábor arca ellágyult.

– Végre! Már azt hittem, sosem lesz vége ennek az önfeláldozásnak.

De én nem éreztem megkönnyebbülést. Csak ürességet. Mintha elárultam volna valakit – vagy talán önmagamat.

Másnap reggel Ági hívott fel Budapestről:

– Zsuzsa, anyu azt mondta, hogy mostantól nem segítesz neki? Mi történt?

A hangjában számonkérés volt. Dühös lettem.

– Ági, évek óta én intézek mindent helyette! Neked is van anyukád! Nem lehetne néha te is lejönni?

– Tudod jól, hogy dolgozom! – vágta rá sértetten. – De hát te mindig olyan kedves voltál…

Letettem a telefont. Sírtam. Aztán dühös lettem magamra is. Miért érzem mindig azt, hogy nekem kell mindenkinek megfelelni? Miért gondolja mindenki természetesnek, hogy én majd mindent elintézek?

Aznap este Panni néni becsöngetett hozzánk. Egy kis üveg házi lekvárt hozott át.

– Gondoltam, ezt még elfogadod tőlem – mondta halkan.

Leültünk egymással szemben a konyhában. Sokáig hallgattunk.

– Tudod, Zsuzsikám – törte meg végül a csendet –, nekem már csak te maradtál itt. De megértem… Csak ne haragudj rám.

– Nem haragszom – mondtam könnyes szemmel. – Csak… én is elfáradtam.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy egyszerűen csak emberből vagyok?

A következő hetekben próbáltam újra közelebb kerülni a családomhoz. Elmentünk kirándulni a gyerekekkel a Mátrába; Gáborral megnéztünk egy régi magyar filmet otthon. De Panni néni hiánya ott motoszkált bennem.

Egy nap megláttam őt az ablakból: lassan sétált hazafelé a boltból, nehéz szatyrot cipelt. Megálltam az ajtóban – de nem mentem oda hozzá. Csak figyeltem őt csendben.

Azóta is gyakran gondolok rá: vajon hol húzódik az a határ, ahol még segíteni kell – és hol kezdődik az önfeladás? Meddig lehet jó szomszédnak lenni anélkül, hogy közben elveszítenénk önmagunkat?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a saját határaitokat?