A lányom már nem az, aki volt: Hogyan távolított el minket a vejem a saját gyermekünktől?

– Réka, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt. Ott álltam a nappali közepén, remegő kézzel, könnyekkel a szememben, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: hol veszítettem el a lányomat?

Réka mindig is az én kicsi lányom volt. Amikor kicsi volt, minden este együtt főztünk, nevetve, lisztes arccal. Még most is emlékszem, ahogy az első napján az iskolában sírva kapaszkodott belém, és azt suttogta: „Anya, ugye mindig itt leszel?” Akkor azt hittem, semmi sem választhat el minket egymástól.

Aztán jött Gábor, a férjem, aki mindig azt mondta: „Hagyd, hadd nőjön fel! Ne féltsd annyira!” De én nem tudtam nem félteni. Amikor Réka megismerte Balázst – a mostani vejünket –, először örültem. Udvarias volt, kedves, segítőkész. De valami mégis zavart benne. Talán az, hogy túl csendes volt? Vagy hogy sosem nézett igazán a szemembe? Nem tudom.

Az esküvőjük napján mégis boldog voltam. Néztem Rékát a fehér ruhában, és azt gondoltam: „Most kezdődik igazán az élete.” De már akkor is éreztem valami furcsa távolságot. Azóta minden megváltozott.

Az első hónapokban még gyakran jött hozzánk. De Balázs mindig siettetett: „Réka, mennünk kell, holnap korán kelünk.” Vagy: „Anyukád biztos fáradt már.” Egyre ritkábban láttam őt egyedül. Ha hívtam telefonon, Balázs hangját hallottam a háttérben: „Mit akar már megint?”

Egyik este Réka sírva hívott fel: „Anya, nem tudom, mit csináljak. Balázs szerint túl sokat vagyok veletek.” Próbáltam nyugtatni: „Kicsim, ez természetes. Most már családod van.” De belül összetörtem.

Aztán jöttek a veszekedések. Réka egyre ingerültebb lett velem. „Anya, ne szólj bele mindenbe!” – vágta a fejemhez egy vasárnapi ebédnél. Gábor csak hallgatott, én pedig nem értettem: mikor lettem én az ellenség?

Balázs közben egyre jobban elzárta őt tőlünk. Ha meghívtuk őket vacsorára, mindig talált kifogást: „Most nem jó, dolgozunk.” Ha Réka egyedül jött volna át, Balázs megsértődött. Egy alkalommal hallottam is, ahogy telefonon szólt hozzá: „Anyád csak manipulálni akar téged.”

A szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor Réka szomorúan nézett rám: „Anya, kérlek, ne nehezítsd meg!” De hogyan nehezíteném meg? Csak szeretni akartam őt.

Egyik este Gáborral ültem a konyhában. Ő csendben kortyolta a teáját.
– Szerinted miért ilyen Balázs? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – felelte –, de ha Réka boldog vele…
– De boldog? – vágtam közbe kétségbeesetten.
Gábor csak vállat vont.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottuk el? Túl sokat akartam tőle? Túl szorosra fogtam? Vagy Balázs tényleg elvette tőlünk a lányunkat?

A legfájdalmasabb az volt, amikor Réka bejelentette: kisbabát várnak. Nem örömmel mondta el – inkább félelemmel vegyes zavartsággal. „Anya, kérlek… ne szólj bele semmibe!” – mondta már az elején.

Az unokámat alig láthatom. Ha átmegyek hozzájuk, Balázs ridegen fogad: „Most alszik a kicsi.” Réka idegesen igazgatja a haját: „Majd máskor…”

A barátnőim azt mondják: „Engedd el! Majd visszatalál hozzád!” De hogyan engedhetném el? Hiszen ő a lányom! Minden este sírva fekszem le. Gábor próbál vigasztalni: „Adj időt neki!” De meddig?

Tegnap újra összevesztünk. Réka kiabált velem:
– Anya, nem érted meg! Nekem most Balázs a családom!
– És mi? Mi már nem vagyunk azok? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem így értettem… – suttogta.
De már késő volt. Azóta nem beszéltünk.

Most itt ülök ebben az üres lakásban, és csak egy kérdés jár a fejemben: tényleg elveszíthetjük a gyerekünket egy házasság miatt? Vagy csak én vagyok túl önző?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elválasztja tőled a saját gyermekedet?