„Apám otthonba került miattam – most mindenki elítél. Tényleg rossz lány vagyok?”

– Hogy tehetted ezt apával, Zsuzsa? – csattant fel a nővérem, Éva, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Anyám síri csendben bámult ki az ablakon, mintha nem is lenne jelen. A konyhában fojtogató volt a levegő, a falióra kattogása szinte üvöltött a csendben.

– Nem volt más választásom – suttogtam, de a hangom elhalt. Éva szeme villámokat szórt.

– Mindig van választás! – vágott vissza. – Miért nem szóltál előbb? Miért nem segítettél neki tovább? Hogy néz most ránk a falu?

A szívem összeszorult. Az utóbbi hónapokban apám állapota rohamosan romlott. Már nem ismert fel, néha rám kiabált, hogy ki vagyok, mit keresek a házában. Éjszakánként felkelt, bolyongott, néha el akart menni „haza”, pedig már ötven éve ebben a házban lakott. Egyedül maradtam vele, mert Éva Budapesten él, anyám pedig már túl gyenge ahhoz, hogy segítsen. A testvéreim csak ünnepekkor jöttek haza, akkor is inkább panaszkodtak, mint segítettek.

Az utolsó csepp az volt, amikor apám eltűnt egy éjszaka. Hajnalban találtam rá a szomszéd kertjében, mezítláb, pizsamában, reszketve. Akkor döntöttem el: nem bírom tovább egyedül. Felhívtam az orvost, majd heteken át intéztem a papírokat, míg végül helyet kaptunk a közeli idősek otthonában.

Aznap, amikor bevittem apámat, egész úton fogta a kezem. Néha rám mosolygott, néha csak bámult maga elé. Az otthonban kedvesen fogadták, de amikor elbúcsúztam tőle, könnyek csorogtak le az arcán.

– Ne hagyj itt, kislányom – suttogta.

Azóta minden nap visszhangzik bennem ez a mondat.

A családom azóta sem bocsátott meg. A testvéreim azt mondják, cserbenhagytam apát. A szomszédok is furcsán néznek rám a boltban. Anyám nem beszél velem. Egyedül maradtam a döntésemmel és a bűntudatommal.

Minden este azon gondolkodom: tényleg rossz ember vagyok? Vajon más mit tett volna a helyemben? Próbáltam mindent: házi ápolót fogadni, de nem volt rá pénzem; segítséget kérni a családtól, de mindenki csak hárított. Végül rám szakadt minden teher.

Egyik este felhívott az öcsém, Tamás.

– Zsuzsa, tudom, hogy nehéz volt – mondta halkan –, de talán tényleg ez volt a legjobb neki is…

– Akkor miért érzem magam ilyen szörnyen? – kérdeztem sírva.

– Mert szereted őt – válaszolta Tamás –, és mert senki sem készít fel arra, hogy egyszer nekünk kell dönteni a szüleink sorsáról.

Másnap bementem apámhoz az otthonba. Az ápolók azt mondták, jól van, de sokat szomorkodik. Amikor meglátott, elmosolyodott.

– Megjöttél, kislányom? – kérdezte halkan.

Leültem mellé az ágyra.

– Itt vagyok, apa. Mindig jövök hozzád.

Megfogta a kezem. Egy pillanatra úgy éreztem, minden rendben lesz. De ahogy kiléptem az otthon kapuján, újra rám nehezedett a bűntudat és a családom haragja.

Azóta is minden nap küzdök magammal: vajon tényleg rossz ember vagyok? Vagy csak egy lány, aki próbált mindent megtenni az apjáért? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok bocsánatot kérni magatoktól egy ilyen döntés után?