Egy tolvaj elvette a gyerekek süteményes standjának bevételét – de a közösség összefogott értünk!

– Hová tetted a pénzt, Marci? – kérdezte Réka, miközben idegesen törölgette a homlokát a júliusi hőségben. A kis piros műanyag doboz, amibe egész délelőtt gyűjtöttük a süteményvásár bevételét, eltűnt az asztalról. A szívem hevesen vert, ahogy körbenéztem a panelházak között felállított asztalkánk körül.

– Én… én nem tudom! Még az előbb itt volt! – dadogtam, és éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Az egész heti készülődés, anyuval közös sütés, a plakátok rajzolása, mind-mind értelmetlennek tűnt abban a pillanatban.

Réka sírni kezdett. Tizenegy éves voltam, ő kilenc, és ez volt az első alkalom, hogy valami igazán fontosat szerettünk volna tenni: pénzt gyűjteni a helyi állatmenhelynek. A kutyákért és cicákért, akiknek nincs otthonuk. Most viszont úgy tűnt, minden elveszett.

A szomszéd néni, Ilonka néni odasietett hozzánk. – Mi történt, gyerekek? – kérdezte aggódva.

– Valaki ellopta a pénzünket… – suttogta Réka.

Ilonka néni azonnal cselekedett. Felhívta a rendőrséget, és közben szólt a többi lakónak is. Hamarosan egyre többen gyűltek körénk: János bácsi a harmadikról, aki mindig mogorva volt, most együttérzően megsimogatta Réka vállát; Zsuzsa néni süteményt hozott vigaszul; sőt, még a mindig rohanó postás is megállt egy percre.

A rendőrök hamar megérkeztek. Egy fiatal járőr, Gábor bácsi leguggolt hozzánk. – Ne aggódjatok, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a tolvajt – mondta kedvesen.

De én csak bámultam magam elé. Miért pont velünk történt ez? Miért pont most, amikor végre valami jót akartunk tenni?

Otthon sem volt jobb a helyzet. Anyu idegesen járkált fel-alá a konyhában. – Megmondtam, hogy ne hagyjátok őrizetlenül a pénzt! – csattant fel. – Az emberek nem mindig jók…

– De anyu! – sírt Réka. – Mi csak segíteni akartunk!

Apám csendben ült az asztalnál, és csak annyit mondott: – Néha az élet igazságtalan. De ne hagyjátok, hogy ez elvegye a kedveteket.

Aznap este nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg ilyen világban élünk? Ahol még azt is ellopják, amit gyerekek az állatokért gyűjtenek?

Másnap reggel furcsa zajokra ébredtem. Az ablak alatt emberek beszélgettek izgatottan. Kinéztem: az egész lakótelep ott állt az asztalkánk körül! Valaki újra feldíszítette lufikkal és színes papírokkal. A süteményekből már alig maradt valami, de mindenki hozott valamit: pogácsát, házi lekvárt, rétest.

Ilonka néni odajött hozzánk egy borítékkal. – Ezt gyűjtöttük össze nektek – mondta mosolyogva.

Kinyitottuk: több pénz volt benne, mint amennyit előző nap összeszedtünk! Még Gábor bácsi is ott volt, és elmesélte: bár a tolvajt még nem találták meg, de az egész városban beszélnek már rólunk és az állatmenhelyről.

Aznap délután elmentünk Rékával az állatmenhelyre. Az önkéntesek könnyes szemmel fogadtak minket. – Ti vagytok azok a bátor gyerekek? – kérdezte Edit néni, aki mindig gondoskodik a kóbor kutyákról.

– Igen… de nem csak mi vagyunk bátrak – mondtam halkan. – Az egész közösség segített nekünk.

Hazafelé Réka rám nézett: – Szerinted miért segítettek ennyien?

– Talán mert mindenki szeretne hinni abban, hogy lehetünk jobbak – válaszoltam.

Otthon anyu átölelt minket. – Büszke vagyok rátok – mondta halkan. – És köszönöm, hogy emlékeztettetek rá: még mindig vannak jó emberek.

Azóta is gyakran eszembe jut az a nap. Vajon ha nem történik meg velünk ez az igazságtalanság, megtapasztaltuk volna-e valaha azt az összetartást és szeretetet, amit akkor kaptunk? Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Meg tudjátok őrizni a hiteteket az emberekben akkor is, ha csalódás ér?