„Az egész életemet a lányomért áldoztam – most még egy ágy sincs nekem nála”

– Anya, kérlek, ne most! – mondta Zsófi, miközben a konyhapultnál állt, és idegesen törölgette a poharakat. A hangja éles volt, szinte vágott. Ott álltam az ajtóban, kezemben a kis bőröndömmel, és próbáltam nem sírni. Az egész testem remegett.

– Csak egy éjszakára, Zsófi – kérleltem halkan. – Holnap reggel továbbmegyek, ígérem. Csak most nincs hova mennem.

Zsófi sóhajtott, és a plafonra nézett, mintha ott keresné a türelmet. – Anyu, tudod, hogy most mennyi minden történik. Bence dolgozik holnap korán, a gyerekeknek iskola van… Nincs hely. A kanapé is tele van dobozokkal.

A szívem összeszorult. Hogy lehet az, hogy abban a házban, amit én segítettem megvenni – minden megtakarításomat odaadtam –, most nincs számomra hely? Hogy lehet az, hogy a saját lányom így beszél velem?

Emlékszem, amikor Zsófi kicsi volt, minden este mesét olvastam neki. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Dolgoztam reggeltől estig a varrodában, hétvégén pedig takarítani jártam másokhoz. Minden forintot félretettem, hogy egyszer Zsófinak jobb élete legyen. Amikor végre eljött az idő, és Zsófiék házat akartak venni Dunakeszin, gondolkodás nélkül odaadtam a pénzemet.

– Anyu, biztos vagy benne? – kérdezte akkor Zsófi. – Ez minden megtakarításod.

– Neked gyűjtöttem – mondtam neki mosolyogva. – Ez a te jövőd.

Most pedig itt állok az ajtajában, és könyörgök egy matracért a nappaliban.

– Tudod mit? – szólalt meg Bence a szobából, miközben a telefonját nyomkodta. – Ha nagyon muszáj, alhatsz a gyerekszobában a földön. De reggel korán kelünk.

Zsófi rám nézett, és láttam rajta: szégyelli magát. De nem szólt semmit. Csak bólintott.

Aznap este a földön feküdtem egy vékony takarón. Hallottam, ahogy Zsófi és Bence halkan vitatkoznak a konyhában.

– Nem hagyhatjuk itt! – suttogta Zsófi.
– Meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte Bence fáradtan. – Mindig csak jön és jön… Nekünk is van életünk.

A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon. Vajon tényleg teher lettem? Ennyi év után? Az egész életemet feláldoztam értük…

Másnap reggel korán keltem. Zsófi már a konyhában készítette a gyerekek uzsonnáját. Próbált mosolyogni rám.

– Anya… Sajnálom a tegnap estét. Csak most minden olyan nehéz…

– Tudom – mondtam halkan. – Nem maradok tovább. Megoldom.

A buszmegállóban ülve visszagondoltam az elmúlt évekre. Hányszor mondtam le magamról? Hányszor mondtam nemet egy új cipőre vagy egy kis örömre, csak hogy Zsófinak több jusson? Most pedig úgy érzem, mintha mindez semmit sem számítana.

Azóta is gyakran eszembe jutnak azok az esték, amikor együtt nevettünk Zsófival a régi panellakásban. Most már csak üzeneteket váltunk: „Hogy vagy?” „Minden rendben?” De soha nem kérdezi meg: „Anya, szükséged van valamire?”

A barátnőim azt mondják: „Ez a mai fiatalok hibája! Nem tisztelik az időseket.” De én nem akarok haragudni Zsófira. Csak szeretném tudni: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés elvárást támasztottam?

Néha azon gondolkodom: vajon hány szülő jár még hozzám hasonló cipőben? Hányan érzik úgy, hogy mindent odaadtak a gyerekeiknek, és most mégis magányosak?

Talán egyszer Zsófi is megérti majd… Talán majd ő is anya lesz egyszer, és akkor rájön: az igazi áldozatokat soha nem lehet igazán viszonozni.

De vajon meddig kell még várnom arra, hogy újra otthon érezzem magam valahol? Vajon tényleg csak ennyi jut nekünk szülőknek az élet végén?