„Anyósom rákényszerítette, hogy vegyük meg a házát – most a férjem már fel sem veszi neki a telefont” – Vajon túlélheti ezt a családunk?

– Már megint hív – suttogta Tamás, miközben a telefonja rezgett az asztalon. A kijelzőn ott villogott: „Anya”. Láttam rajta, hogy legszívesebben kidobná az egészet az ablakon, de csak összeszorította a száját, és hagyta, hogy a hívás elhaljon.

Én közben a konyhapultnak dőltem, és próbáltam nem sírni. Az utóbbi hetekben minden napunk erről szólt: anyósom, Ilona néni újabb és újabb üzenetei, telefonjai, fenyegetései. „Ha nem veszitek meg a házat, eladom idegeneknek!” – mondta legutóbb is, amikor átjött hozzánk vasárnap ebédre. A hangja még most is visszhangzik a fejemben.

Tamás mindig is jó fiú volt. Mindent megtett az anyjáért, főleg mióta apósa meghalt. De most mintha valami eltört volna benne. Már nem beszélgetnek órákig, nem ugrik át hozzá minden hétvégén. Azt mondja, nem bírja tovább ezt a nyomást.

Én pedig itt állok középen. Az én szüleim vidéken élnek, sosem szóltak bele az életünkbe. Ilona néni viszont mindig mindent tudni akar: mennyit keresünk, mikor veszünk új autót, mikor lesz gyerek. Most pedig azt akarja, hogy vegyük meg tőle azt a régi házat Kispesten, ahol Tamás felnőtt.

– Nem akarok ott élni – mondtam ki végül egy este, amikor Tamás már harmadszor utasította el az anyját egyetlen nap alatt.

– Nem is kell – felelte fáradtan. – Csak vegyük meg, hogy anyámnak legyen pénze lakásra a belvárosban. Nekünk meg ott marad az üres ház.

– De miből? – kérdeztem kétségbeesetten. – Most vettük fel a hitelt erre a lakásra! Hogy fizessünk ki még egy házat?

Tamás csak vállat vont. Láttam rajta, hogy ő sem tudja a választ.

Másnap Ilona néni személyesen jött át. Nem kért engedélyt, csak becsörtetett.

– Na, eldöntöttétek már? – kérdezte élesen.

– Anya, nem tudjuk megvenni – próbálta Tamás higgadtan.

– Ne beszélj butaságokat! Mindig azt mondtad, hogy segítesz nekem! Most itt az alkalom! – csattant fel.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Ilona néni rám nézett, mintha én lennék minden baj forrása.

– Te beszéled le róla, ugye? – sziszegte felém.

– Nem erről van szó… – kezdtem volna magyarázni, de félbeszakított.

– Mindig is tudtam, hogy nem vagy elég jó a fiamhoz! Ha te nem lennél, már rég megvette volna!

Tamás ekkor felpattant.

– Elég! – kiáltotta. – Nem fogod bántani Annát! Elég volt ebből az egészből!

Ilona néni döbbenten nézett rá. Soha nem láttam még Tamást így kiabálni az anyjával. Aztán Ilona néni sírva fakadt és kiviharzott a lakásból.

Aznap este Tamás csak ült némán a kanapén. Én mellé ültem és megsimogattam a kezét.

– Sajnálom… – suttogta végül. – Nem akartam ezt…

– Tudom – mondtam halkan. – De most mi lesz?

Napokig csend volt. Ilona néni nem hívott többet. Tamás is magába zárkózott. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk. Már nem beszélgettünk esténként, csak némán bámultuk a tévét vagy görgettük a telefonunkat.

Egyik este aztán Tamás váratlanul megszólalt:

– Lehet, hogy tényleg rossz fiú vagyok…

– Ne mondj ilyet! – tiltakoztam azonnal.

– De hát mi van akkor, ha tényleg cserbenhagyom anyámat? Mi van, ha igaza van?

Nem tudtam mit mondani. Éreztem én is: bármelyik oldalt választjuk, valaki sérülni fog.

Aztán egy hét múlva Ilona néni újra jelentkezett. Ezúttal egy hosszú üzenetet írt Tamásnak: „Ha nem veszitek meg a házat, soha többé ne keressetek!” Tamás csak nézte a képernyőt és remegett a keze.

– Mit csináljunk? – kérdezte tőlem kétségbeesetten.

– Nem tudom… – suttogtam.

Azóta sem oldódott meg semmi. Ilona néni tényleg nem keres minket. Tamás egyre zárkózottabb lett, én pedig minden este azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az oka mindennek? Vagy csak egyszerűen lehetetlen megfelelni mindenkinek?

Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat a családokat, ahol mindenki békében él egymással. De vajon létezik ilyen egyáltalán? Vagy mindannyiunknak meg kell küzdenünk ezekkel a láthatatlan harcokkal?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy családot ilyen helyzetben? Vagy vannak határok, amiket már nem szabad átlépni?”