„Rákényszerítettem a férjemet, hogy megszakítsa a kapcsolatot a családjával – de vajon helyesen tettem?”

– Már megint panaszkodsz, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam összerakni a vacsorát. A férjem a nappaliban ült, kezében a telefon, és éppen az anyjával beszélt. – Nem panaszkodom, csak… – kezdte, de félbeszakítottam. – Dehogynem! Minden nap ugyanaz: „Anyu szerint ez nem fog menni”, „Apu azt mondta, úgysem érdemes próbálkozni”, „A nővérem szerint túl nagyot álmodom”. Elegem van ebből!

Gábor elhallgatott. Láttam rajta, hogy bántja a hangom keménysége, de már nem bírtam tovább. Mióta összeházasodtunk, minden egyes döntésünket beárnyékolta a családja végtelen pesszimizmusa. Ha új álláslehetőség adódott, az anyja rögtön azt mondta: „Biztosan csak kihasználnak.” Ha lakást akartunk venni, az apja szerint „úgysem fog sikerülni, mert manapság csak a gazdagoknak van esélyük”. És amikor Gábor először beszélt arról, hogy saját vállalkozást indítana, a nővére csak legyintett: „Álmodozz csak, öcsi!”

Az én családom más volt. Apám mindig azt mondta: „Ha dolgozol érte, bármit elérhetsz.” Anyám sosem engedte, hogy feladjam. Ezért is volt olyan nehéz megértenem Gábor családját – és egyre nehezebb volt elviselni őket.

Egyik este Gábor későn ért haza. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja. Leült mellém az ágyra, és halkan megszólalt:
– Ma felhívott anyám. Azt mondta, szerinte te irányítasz engem. Hogy már nem is vagyok önmagam.

Felsóhajtottam. – És te mit gondolsz erről?
– Nem tudom – motyogta. – Néha tényleg úgy érzem, mintha két világ között lennék. Szeretlek téged, de nem akarom elveszíteni őket sem.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy választania kell – és tudtam, hogy én vagyok az oka ennek a választásnak.

A következő hetekben egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Gábor egyre többet beszélt a családjával, és minden alkalommal lehangoltabban jött el tőlük vagy tette le a telefont. Egy este aztán kiborult:
– Miért nem lehet egyszerűen elfogadni őket olyannak, amilyenek? Miért kell mindig harcolni?

Nem bírtam tovább.
– Mert visszahúznak! Mert miattuk nem mersz lépni! Nézd meg magad: hónapok óta csak toporogsz egy helyben! Ha nem szakítod meg velük a kapcsolatot – legalább egy időre –, sosem fogsz fejlődni!

Csend lett. Gábor csak nézett rám nagy szemekkel.
– Azt akarod, hogy válasszak? – kérdezte remegő hangon.
– Igen – suttogtam. – Válassz!

Aznap éjjel alig aludtunk. Másnap Gábor felhívta az anyját.
– Egy ideig nem kereslek benneteket – mondta neki. – Szükségem van arra, hogy magam döntsek az életemről.

A következő hetekben mintha kicserélték volna. Magabiztosabb lett, végre belevágott a vállalkozásba, amiről mindig álmodott. Én is büszke voltam rá – de valahol mélyen bűntudatom volt.

Karácsonykor csendben ültünk a feldíszített fa alatt. Gábor kezében egy régi családi fotót forgatott.
– Hiányoznak – mondta halkan.
Nem tudtam mit mondani.

Tavasszal Gábor anyja kórházba került. Gábor napokig vívódott, végül elment hozzá. Amikor hazajött, csak ennyit mondott:
– Szeretném újra látni őket. De most már tudom: nem engedem, hogy visszahúzzanak.

Azóta újra beszél velük – de már másképp. Megtanulta meghúzni a határokat. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg jót tettem? Vajon jogom volt beleszólni abba, hogyan élje az életét? Vagy csak önző voltam?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ támogatás és irányítás között? Várom a véleményeteket.