„Mondtam Marikának, hogy többé nem lehetek a kisinas: Az igazság, amit túl sokáig hallgattam el”

– Nem bírom tovább, Marika néni! – szakadt ki belőlem a mondat, miközben a kezem még mindig remegett a bevásárlószatyor súlya alatt. A konyhában álltunk, a régi cserépkályha mellett, ahol annyi délutánt töltöttem már el az elmúlt években. Marika néni rám nézett azokkal a szomorú, fáradt szemeivel, amelyekben egyszerre volt ott a hála és a sértettség.

– Hát akkor ki fog nekem segíteni, Évike? – kérdezte halkan, mintha csak magának mondaná.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy egyedül van. A lánya, Zsuzsa, már évek óta Budapesten él, ritkán jön haza. Mindig rám hárult minden: a gyógyszerek kiváltása, a csekkek befizetése, a bevásárlás, sőt néha még az ablakpucolás is. Eleinte örömmel segítettem. Anyám mindig azt mondta: „Jó szomszédság aranyat ér.” De mostanra már úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan szolgáló.

Aznap reggel is úgy indultam el otthonról, hogy csak gyorsan leugrom a boltba, aztán főzök valami ebédet a gyerekeknek. De Marika néni már az ajtóban várt: „Évike, drága, ha már úgyis mész…”, és már sorolta is a listát. A férjem, Gábor, már régóta morgott emiatt.

– Nem vagy te senkinek a cselédje! – mondta este, amikor fáradtan rogytam le mellé a kanapéra.

– De hát nincs más neki – válaszoltam mindig.

– És neked ki van? – kérdezte vissza keserűen.

Ez a mondat ott visszhangzott bennem minden alkalommal, amikor Marika néni újabb kéréssel állt elő. Próbáltam mindenkinek megfelelni: jó anya lenni két kamasz mellett, akik egyre kevésbé igényelték a gondoskodásomat; jó feleség lenni Gábornak, aki egyre inkább háttérbe szorult; és jó szomszéd lenni Marika néninek, akinek én jelentettem az egyetlen kapaszkodót.

Aztán jött az a nap. A gyerekek veszekedtek reggel az iskolatáska miatt. Gábor idegesen csapkodta az ajtót. Én pedig már fél lábbal kint voltam az ajtón, amikor Marika néni megint megállított.

– Évike, drága, ha már úgyis mész… – kezdte újra.

Valami bennem eltört. Megálltam és ránéztem.

– Marika néni, én ma nem tudok segíteni. Sőt… lehet, hogy mostantól kevesebbet tudok jönni. Nagyon elfáradtam.

Csend lett. Olyan csend, amitől még a falióra ketyegése is hangosabbnak tűnt.

– Értem – mondta végül halkan. – Akkor majd megoldom valahogy.

Láttam rajta a csalódottságot. És éreztem magamban a bűntudatot. Mintha elárultam volna valakit. De közben ott volt bennem az is: végre kimondtam azt, amit már hónapok óta hurcoltam magamban.

Aznap este Gábor megölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta. – Végre magadra is gondoltál.

De én csak ültem az ágy szélén és azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megtalálni a saját határaimat?

Pár nap múlva Zsuzsa hazajött Budapestről. Dühösen kopogott be hozzánk.

– Maga mondta anyunak, hogy nem segít többet? – kérdezte szemrehányóan.

– Igen – válaszoltam őszintén. – Sajnálom, de nekem is van családom.

– Tudja maga milyen nehéz nekem ott Pesten? – fakadt ki Zsuzsa. – Nem tudok minden hétvégén hazajárni!

– Értem – mondtam halkan –, de én sem bírom már egyedül.

Zsuzsa csak legyintett és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap este Marika néni ablakában sötét volt. Nem gyújtott lámpát. Egész éjjel forgolódtam az ágyban.

Másnap reggel azonban kopogtak nálunk. Marika néni állt ott egy tál meleg pogácsával.

– Köszönöm mindent, Évike – mondta csendesen. – Megértem én… csak nehéz elfogadni.

Elmosolyodtam és átöleltem őt. Tudtam, hogy most valami véget ért közöttünk – de talán valami új is elkezdődhetett: egy őszintébb kapcsolat.

Azóta ritkábban találkozunk, de amikor igen, már nem érzem azt a nyomasztó kötelességet. Néha Zsuzsa is hazajön hétvégére. Néha Marika néni maga megy le a boltba bottal. És én is megtanultam nemet mondani – nem csak neki, hanem mindenkinek, aki túl sokat vár el tőlem.

De vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam vigyázni magamra? Ti mit gondoltok erről?