Egy vonatút, ami mindent megváltoztatott: Hogyan lettem anya egyetlen éjszaka alatt?

– Ne haragudjon, segítene egy pillanatra? – szólított meg egy fiatal nő a zsúfolt budapesti pályaudvaron, miközben a Pécsre tartó vonat indulására vártam. A hangja remegett, karjában egy aprócska, rózsaszín takaróba bugyolált csecsemő. Mielőtt válaszolhattam volna, a nő már mellettem állt, és a babát a kezembe nyomta. – Csak egy percre, kérem! Mindjárt jövök! – suttogta, majd eltűnt a tömegben.

Ott álltam, döbbenten, egy idegen kisbabával a karomban. A vonat sípolt, az emberek tolongtak, én pedig csak néztem utána, de már sehol sem láttam. A baba sírni kezdett. Zavartan felültem a vonatra, hátha visszajön. Az első percekben csak a szívem kalapálását hallottam és azt a furcsa érzést, hogy most valami végérvényesen megváltozott.

A kupéban egy idős néni ült velem szemben. – Magaé a kicsi? – kérdezte kedvesen. – Nem… vagyis… nem tudom – hebegtem. A néni csak bólintott, mintha mindent értene. – Az élet néha furcsa játékot űz velünk – mondta halkan.

Ahogy telt az idő, egyre inkább kétségbeestem. Próbáltam felhívni a rendőrséget, de a térerő akadozott. A kalauz is csak annyit mondott: – Majd Pécsen szóljon az állomásfőnöknek! – Mintha ez ilyen egyszerű lenne.

A baba közben elaludt a karomban. Néztem az apró arcát, és valami megmagyarázhatatlan érzés öntött el: felelősség, félelem és egyfajta szeretet. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az életben néha nem azt kapod, amit akarsz, hanem amire szükséged van.”

Pécsre érve már tudtam: nem fogom csak úgy átadni ezt a gyermeket bárkinek. A rendőrségen órákig faggattak. – Ismeri az anyát? – Nem. – Tudja, miért hagyta magánál a gyereket? – Nem tudom… Talán bajban volt.

A következő napokban mindenki gyanakodva nézett rám: a szomszédok, a hivatalnokok, még a saját családom is. Anyám kiakadt: – Te teljesen megőrültél? Egy idegen gyereket akarsz felnevelni? Mit fognak szólni az emberek?

Apám csak csendben ült az asztalnál, majd megszólalt: – Ha valaki segítségre szorul, segíteni kell. De gondold át jól, lányom.

Éjszakánként nem tudtam aludni. Néztem a kiságyban fekvő babát – akit végül Annának neveztem el –, és azon gondolkodtam: vajon én vagyok-e az ő megmentője, vagy ő az enyém?

A gyámhivatalban hosszú hónapokig húzódott az ügy. Mindenki azt kérdezte: – Miért nem adja vissza az államnak? Miért ragaszkodik hozzá? De én már nem tudtam elképzelni az életem nélküle.

A barátaim közül sokan elfordultak tőlem. – Ez nem normális! – mondta Zsuzsi, a legjobb barátnőm. – Tönkreteszed magad! De én csak Annára tudtam gondolni.

Egy nap levelet kaptam: „Köszönöm, hogy vigyázott rá. Nem tudtam mást tenni. Szeretném visszakapni egyszer… ha lehet.” Aláírás: Nóra.

Összetörtem. Mit tegyek? Visszaadjam Annát annak az anyának, aki elhagyta? Vagy harcoljak érte tovább?

Hetekig őrlődtem. Végül találkoztam Nórával egy parkban. Sírva borult rám: – Nem volt más választásom! Menekültem az apjától… Félek visszamenni hozzá…

Megöleltem Nórát és Annát is. Akkor értettem meg igazán: néha az élet legnehezebb döntései hozzák el a legnagyobb szeretetet.

Most itt ülök Annával az ölemben, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon képes vagyok-e igazi anyja lenni ennek a kislánynak? Ti mit tennétek a helyemben?