„Fiam felesége csak ül az asztalnál – Vajon tényleg ennyire nehéz egymást megérteni?”

– Zsófi, segítenél nekem a konyhában? – kérdeztem kissé feszülten, miközben a húsleves már majdnem kifutott a tűzhelyen. A hangomban ott volt a remény, hogy végre kettesben lehetünk, talán beszélgetni is tudunk egy kicsit. De Zsófi csak rám nézett, majd visszafordult a fiamhoz, Gergőhöz, és nevetve folytatták a beszélgetést.

A szívem összeszorult. Ez már nem az első alkalom volt, hogy úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék számukra. Azt hittem, ha meghívom őket egy hétvégére a balatoni nyaralóba, közelebb kerülhetünk egymáshoz. De most, ahogy ott álltam a konyhában, egyedül a fazekak és serpenyők között, csak a magányt éreztem.

– Anyu, hadd pihenjen most Zsófi, egész héten dolgozott – szólt át Gergő az étkezőből. A hangja kedves volt, de mégis úgy éreztem, mintha egy falat húzna közénk.

– Persze, csak gondoltam, jó lenne együtt főzni – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott.

A hétvége elején még tele voltam reménnyel. Szombat reggel együtt reggeliztünk a teraszon, a napfény csillogott a Balaton vizén. Próbáltam Zsófival beszélgetni: megkérdeztem, hogy megy a munka az irodában, milyen könyvet olvas mostanában. De minden válasza rövid volt, udvarias, de távolságtartó.

Délután kirándulni indultunk Tihanyba. Gergő és Zsófi egymás kezét fogva sétáltak elöl, én pedig lemaradtam mögöttük. Hallottam, ahogy nevetnek valamin, amit csak ők értenek. Próbáltam utolérni őket.

– Milyen szép ez a levendulamező! – kiáltottam utánuk.

Zsófi hátrafordult és bólintott, de már fordult is vissza Gergőhöz. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy kívülálló a saját családomban.

Este vacsoránál újra próbálkoztam.

– Zsófi, te is szereted a töltött paprikát? – kérdeztem.

– Igen, nagyon finom – mondta halkan.

– Anyu tényleg isteni töltött paprikát csinál – tette hozzá Gergő.

– Köszönöm – mosolyogtam rájuk. De Zsófi tekintete elkalandozott az ablak felé.

A vasárnapi ebéd volt az utolsó csepp. Amikor megkértem Zsófit, hogy segítsen megteríteni vagy legalább hozzon be egy tálat az asztalhoz, ő csak leült Gergő mellé és tovább beszélgettek. Egyedül pakoltam ki mindent. Hallottam a nevetésüket az étkezőből – mintha egy másik világban lennének.

Ebéd után Gergő felajánlotta, hogy elmosogat helyettem.

– Nem kell, majd én megcsinálom – mondtam gyorsan. Nem akartam még jobban éreztetni magammal, hogy felesleges vagyok.

A délután csendben telt. Zsófi olvasott a teraszon, Gergő telefonált valakivel. Én pedig csak ültem a nappaliban és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudok közelebb kerülni hozzájuk? Miért érzem magam ennyire magányosnak?

Este, amikor elindultak haza Budapestre, Zsófi udvariasan megköszönte a hétvégét.

– Köszönjük szépen a vendéglátást! Nagyon jól éreztük magunkat – mondta.

– Szívesen bármikor jöhettek – válaszoltam automatikusan.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, könnyek szöktek a szemembe. Mindig azt hittem, hogy ha majd lesz menyem, barátnők lehetünk. Megoszthatom vele a családi recepteket, együtt nevethetünk a konyhában. Ehelyett most úgy érzem magam, mint egy idegen az életükben.

Lehet, hogy túl sokat várok el? Talán Zsófinak nincs szüksége rám úgy, ahogy én szeretném. Vagy lehet, hogy én nem tudok alkalmazkodni az új helyzethez? Vajon létezik olyan anyós-meny kapcsolat Magyarországon, ahol tényleg kölcsönös tisztelet és szeretet van?

Néha azon gondolkodom: ha egyszer majd unokám lesz, vajon akkor közelebb kerülünk egymáshoz? Vagy örökre ez a távolság marad közöttünk?

Mit gondoltok? Tényleg ilyen nehéz megtalálni az utat egymáshoz két generáció között? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?