A férjem utolsó akarata összetörte a szívemet – mindent egy idegen nőre hagyott. Vajon hazugság volt az egész életünk?
– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam fel, miközben remegő kézzel szorítottam a közjegyző levelét. A nappali sarkában ültem, a temetés utáni napon, amikor mindenki már hazament, és csak a csend maradt velem. A férjem, Gábor, akivel huszonkét évet éltem le, mindent egy idegen nőre hagyott. Egy bizonyos Szabó Anikóra. Soha nem hallottam ezt a nevet.
Az egész testem remegett. A lányom, Dóri, ott állt mellettem, és próbált nyugtatni.
– Anya, biztosan valami tévedés… – suttogta, de a hangja bizonytalan volt.
– Nem tévedés – mondtam halkan. – Itt van feketén-fehéren. A ház, a nyaraló Balatonon, még a régi családi ékszerek is… mindent neki adott. Nekünk csak emlékeket hagyott.
Aznap este nem tudtam aludni. Gábor hangját hallottam a fejemben: „Mindig melletted leszek.” Hazugság volt minden szava? Vagy csak én nem vettem észre semmit? Az éjszaka közepén felkeltem, és elővettem a régi fényképeket. Néztem a mosolyát, ahogy Dórit tartja a karjában, ahogy engem ölel a Margitszigeten. Hogy lehetett ennyire kegyetlen?
Másnap reggel elmentem a közjegyzőhöz. Ott várt rám egy idős férfi, Dr. Varga László.
– Asszonyom, sajnálom a veszteségét – mondta együttérzően. – De az örökhagyó akarata világos volt. Minden Szabó Anikóra száll.
– Ki ez a nő? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Erről nincs információnk. Csak az elérhetőségét adta meg.
Hazafelé menet úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne az utcán. Vajon tudtak valamit? Vajon mindenki tudta rajtam kívül?
Otthon Dóri várt rám.
– Anya, beszéltem Zsuzsával – mondta halkan. – Azt mondta, apu az utóbbi időben sokat járt el otthonról…
– Tudom – sóhajtottam. – Mindig azt mondta, hogy dolgozik vagy találkozik a régi barátaival.
Dóri leült mellém.
– Meg kell tudnunk, ki ez az Anikó.
Aznap este felhívtam a megadott telefonszámot. Egy fiatal nő vette fel.
– Halló? Szabó Anikó vagyok.
– Itt Kovács Júlia beszél… Gábor felesége…
Csend lett a vonalban.
– Sajnálom… – mondta végül Anikó halkan. – Nem akartam fájdalmat okozni.
– Ki maga? Mit jelentett önnek Gábor?
– Ő… ő segített nekem, amikor beteg lettem. Az apám régi barátja volt. Nem volt köztünk semmi… csak hálás vagyok neki.
– Akkor miért hagyott önre mindent?
Anikó sírni kezdett.
– Nem tudom… mindig azt mondta, hogy ön erős nő, és mindent megold… nekem viszont nincs senkim.
Letettem a telefont. Zokogtam. Hogy lehetett ilyen kegyetlen? Hogy gondolhatta azt Gábor, hogy nekem nem fáj majd ez az árulás?
A következő hetekben mindenki beszélt rólunk a faluban. Az anyósom nem nézett a szemembe. A testvérem, Éva, azt mondta:
– Júlia, ne hagyd annyiban! Harcolj! Ez nem igazságos!
De mit tehettem volna? A törvény világos volt. Gábor döntött így.
Egy este Dóri odajött hozzám.
– Anya… lehet, hogy apu tényleg csak segíteni akart neki? Lehet, hogy nem volt köztük semmi…
– De miért nem mondta el nekünk? Miért titkolta el?
Nem tudtam választ adni neki. Minden nap újabb kérdésekkel ébredtem: vajon tényleg ismertem Gábort? Vajon szeretett engem egyáltalán? Vagy csak egy kényelmes életet akart magának?
Egy nap levelet kaptam Anikótól. Leírta benne, hogy vissza akarja adni nekünk a házat és az ékszereket. „Nem akarok semmit, ami fájdalmat okoz önöknek” – írta.
Elmentem hozzá Budapestre. Egy kis albérletben lakott, beteg édesapjával. Amikor megláttam őket együtt, valami megváltozott bennem. Láttam Anikó szemében a félelmet és a hálát is.
– Júlia néni… én tényleg nem akartam bántani magukat – mondta sírva.
Megöleltem őt. Először éreztem azt hónapok óta, hogy valami oldódik bennem.
Hazafelé azon gondolkodtam: talán Gábor tényleg csak segíteni akart valakin, aki teljesen egyedül maradt ebben a világban. Talán én is hibáztam abban, hogy sosem kérdeztem rá igazán az érzéseire vagy a múltjára.
De még mindig ott maradt bennem a fájdalom és a düh: miért nem beszélt velem őszintén? Miért kellett titkolóznia?
Most itt ülök az üres házban, és csak egy kérdés maradt bennem:
Vajon tényleg ismertem azt az embert, akivel leéltem az életemet? És vajon lehet-e újrakezdeni ennyi árulás után?