Mennyit ér egy apai áldozat? Egy budapesti buszsofőr fia vallomása

– Te, Gábor, te szoktál segíteni az öregednek? – kérdezte Zoli a kávészünetben, miközben a kollégák körülöttünk nevetgéltek. A kérdés váratlanul ért, mintha egy pofont kaptam volna. Hirtelen mindenki rám nézett, én pedig csak hebegtem valamit, hogy „persze, ha kell”, de belül éreztem, hogy hazudok.

Aznap este hazafelé a villamoson ülve csak apám járt a fejemben. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy az ő pénzügyei az ő dolgai. Soha nem kérdeztem meg, mennyit keres, mennyit kap nyugdíjként, vagy hogy elég-e neki. Mindig csak annyit láttam, hogy reggelente felkel, felveszi a kék buszsofőr egyenruháját, és elindul a garázsba. Néha késő este ért haza, fáradtan, de sosem panaszkodott. Anyám régen meghalt, ketten maradtunk. Én pedig egyre inkább a saját életemmel voltam elfoglalva.

A lakásban sötét volt, amikor hazaértem. Apám a konyhában ült, egyedül vacsorázott. A tévé halkan szólt a háttérben. Leültem vele szemben.

– Milyen napod volt? – kérdeztem tőle.

– Ugyanolyan, mint mindig – válaszolta halkan. – Megnéztem a régi fényképeket. Emlékszel még arra a balatoni nyaralásra? Te akkor még csak tíz éves voltál.

Bólintottam. Eszembe jutott, ahogy apám egész évben spórolt, hogy elvihessen engem a Balatonra. Akkoriban nem értettem, miért nem veszünk új biciklit vagy miért nem járunk étterembe. Most már tudom: minden fillért félretett értem.

– Apa… – kezdtem bizonytalanul –, mennyi nyugdíjat kapsz mostanában?

Meglepődött arckifejezéssel nézett rám.

– Miért kérdezed?

– Csak úgy… – motyogtam. – Nem tudom, sosem beszélünk erről.

Sóhajtott egy nagyot.

– Nem sokat. De megvagyok. Nem akarok a terhedre lenni.

Ez a mondat úgy ütött szíven, mintha kést döftek volna belém. Hányszor mondta már ezt? És én hányszor vettem készpénznek? Hányszor gondoltam azt, hogy az ő dolga megoldani mindent?

Aznap éjjel alig aludtam. Felidéztem azokat az éveket, amikor apám minden reggel hajnalban kelt, hogy időben beérjen a BKV-hoz. Emlékszem, egyszer elvittem neki egy szendvicset az Üllői úti végállomásra, mert elfelejtett reggelizni. Akkor is csak mosolygott: „Nem baj fiam, majd eszem később.” Mindig mindent elviselt csendben.

Másnap reggel korábban keltem. Megfőztem neki a kávét és leültem mellé az asztalhoz.

– Apa, szeretném, ha elfogadnád tőlem ezt – nyomtam a kezébe egy borítékot.

– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.

– Egy kis pénz… Tudom, hogy nem sok, de szeretném segíteni neked.

Először hallgatott. Aztán letette a borítékot az asztalra.

– Nem kell nekem semmi – mondta halkan. – Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy most te támogass engem.

– De apa… – kezdtem volna tiltakozni.

– Gábor! – nézett rám szigorúan. – Az én dolgom volt gondoskodni rólad. Most már te is felnőtt vagy. Neked is megvan a saját életed.

Éreztem, hogy könny szökik a szemembe.

– De én szeretném viszonozni mindazt, amit értem tettél…

– Az élet nem ilyen egyszerű – sóhajtott fel. – Amit adtam neked, azt nem lehet pénzzel visszaadni. Csak azt kérem, hogy néha ülj le mellém beszélgetni. Az nekem többet ér minden pénznél.

Aznap este hosszú sétát tettünk együtt a Duna-parton. Hallgattam őt: mesélt a régi buszokról, az utasokról, akik néha megköszönték neki a kedvességét. Mesélt arról is, milyen nehéz volt egyedül felnevelni engem anyám halála után.

Aztán egyszer csak megállt és rám nézett:

– Tudod Gábor, néha attól félek, hogy mindazt, amit adtam neked, te majd elfelejted…

Megragadtam a kezét.

– Soha nem fogom elfelejteni, apa.

Most már tudom: nem csak pénzzel lehet segíteni annak, akit szeretünk. Néha egy beszélgetés vagy egy közös séta többet jelent mindennél.

De vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hányan felejtjük el megkérdezni: „Hogy vagy?” Hányan hisszük azt, hogy az időseinknek nincs szüksége ránk? Vajon tényleg csak akkor vesszük észre az áldozataikat, amikor már késő?