„Amikor anyósom beköltözött hozzánk: Egy házasság próbája és az ima ereje”

– Nem hiszem el, hogy ezt megteszed velem, Zsolt! – kiabáltam a konyhában, miközben remegő kézzel törölgettem a poharakat. A férjem csak állt az ajtóban, lesütött szemmel, és halkan válaszolt:

– Nincs más választásom, Lea. Anyám nem tud egyedül maradni.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsolt szereti az édesanyját, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd velem kell megosztanom a házamat, az életemet – mindent. Aznap este, amikor Erzsébet néni beköltözött hozzánk, valami végleg megváltozott bennem.

Az első napokban próbáltam kedves lenni. Főztem neki kávét, megkérdeztem, hogy érzi magát, de minden mozdulatomat kritizálta. „Lea, te nem így szoktad mosni a ruhákat? Az én fiam mindig fehér inget hordott, most meg szürke az összes!” vagy „A levesed túl sós, drágám.” Egy idő után már csak csendben tűrtem. Zsolt dolgozott, én pedig egyedül maradtam Erzsébettel és a saját gondolataimmal.

Egyik este, amikor Zsolt hazaért, megpróbáltam beszélni vele.

– Nem bírom tovább – suttogtam könnyek között. – Úgy érzem, mintha már nem is lenne helyem ebben a házban.

– Légy türelmes – kérlelt. – Anyámnak most ránk van szüksége.

De ki törődik velem? – gondoltam magamban. Ki veszi észre, hogy én is szenvedek?

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Sokszor csak ültem a sötétben, és imádkoztam. Gyerekkoromban mindig azt mondta a nagymamám: „Ha bajban vagy, beszélj Istenhez. Ő meghallgat.” Először csak halkan mormoltam: „Istenem, adj erőt!” Aztán egyre hosszabbak lettek az imáim. Kértem türelmet, bölcsességet, hogy ne veszítsem el önmagam ebben a helyzetben.

Egyik reggel Erzsébet néni elesett a fürdőszobában. Én rohantam oda elsőként. Láttam rajta a félelmet és a kiszolgáltatottságot. Akkor először éreztem együttérzést iránta. Segítettem neki felkelni, leültettem az ágyra.

– Köszönöm, Lea – mondta halkan. – Tudom, hogy nem könnyű velem.

Aznap este Zsolt is látta rajtam a változást.

– Mi történt veled? – kérdezte.

– Imádkoztam – feleltem őszintén. – És rájöttem, hogy nem csak nekem nehéz ez az egész.

A következő hetekben próbáltam más szemmel nézni Erzsébet nénire. Amikor kritizált, már nem vettem magamra annyira. Inkább megkérdeztem tőle: „Hogy csinálnád te?” Néha együtt főztünk, és mesélt a régi időkről. Meglepődtem, mennyi fájdalmat hordoz ő is magában: elvesztette a férjét, egyedül maradt egy lakásban, most pedig attól fél, hogy teher ránk.

Zsolttal is újra beszélgetni kezdtünk esténként. Elmondtam neki az érzéseimet – nem kiabálva, hanem csendesen, őszintén. Ő is bevallotta: fél attól, hogy elveszíti az anyját vagy engem.

A legnehezebb pillanatokban mindig visszatértem az imához. Volt olyan este, amikor Erzsébet néni keze remegett vacsora közben. Odamentem hozzá, megsimogattam a vállát. Ő rám nézett könnyes szemmel:

– Lea, köszönöm, hogy itt vagy nekem.

Akkor értettem meg igazán: mindannyian sebezhetőek vagyunk. A hit nem oldja meg varázsütésre a problémákat, de erőt ad ahhoz, hogy ne adjuk fel.

Ma már másképp tekintek erre az időszakra. Nem mondom, hogy minden nap könnyű. Vannak viták, feszültségek – de megtanultam bocsánatot kérni és megbocsátani is. Zsolttal közelebb kerültünk egymáshoz; Erzsébet néni pedig már nem csak teher számomra, hanem valaki, akinek szüksége van rám.

Sokszor gondolkodom azon: hány család él át hasonlót? Hányan érzik magukat egyedül a saját otthonukban? Vajon tényleg csak az ima segíthet ilyenkor? Vagy mindannyiunknak meg kell tanulnia újra szeretni és elfogadni egymást?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani annak, aki akaratlanul is fájdalmat okoz?”